Su Kyung

Úgy határoztam minden nap haza viszem Hara-t, így legalább nem lesz annyira feltűnő ha arra megyek, majd egy kör megtétele után visszatérek és megfigyelem őt. Persze e miatt mindig ugyanaddig dolgoztunk, mindig ugyan akkor kezdtünk. Kockázatossá vált, hisz sok időt töltöttem vele. Megismertem. Érdekes érzés mikor mást embert még magadnál is jobban ismersz.

Az időm vészesen fogy. A távolság közöttünk vészesen csökken. A halálnapja.... a halál.. a Mi halálunk napja talán? De hát ha úgy is végem lesz, meg kéne bánjak valamit is? Jobb kérdés. Apám sorsára akarok jutni? Meg akarom változtatni a sorsom. A végzetet.

Elhatároztam hogy ezeket a hátra lévő hónapokat boldogan szeretném élni. A végső pillanatban akarok dönteni. A végső pillanatomban. A halál utolsó óráit még mindig én fogom megszabni. Én rendelkezek ezek felett. Ugyan. Hisz én egy jelentéktelen porszem vagyok. Csak sajnos mások szemében egy darabka lövedék voltam. Ami kezem tárgyából kilőve vágódott tüdejükbe, agyukba, szívükbe. Majd a vérükbe zuhant meggyötört testük. Sokszor láttam, sokszor okoztam. Határozatom megszületett fejembe. Teljesítenem kell napjaimat, és a végére pontot tenni mikor elígérkezik az idő. Tökéletes végzet lesz.

Célom ezentúl az hogy olyat ismerjek meg amit még eddig soha. Neve: boldogság. Mennyi időm van rá? Hónapok. Hetek. Napok. Órák. Percek. És a másodpercek csak egyre peregnek. Boldogsághoz vezető utam talán Hara-n, az áldozatomon keresztül vezet. Őt ismerem a legjobban, mást mi értelme lenne keresni? Boldoggá akarom tenni, de a történet vége úgy is az lesz hogy ezt végül el veszem tőle. Eltelt 3 hónap. Már csak kettő van hátra.

-Ma nincs kedved nálam vacsorázni? - jött oda hozzám Hara, miközben az asztalt pakoltam le.
-Vacsora? - nevettem fel halkan. -Tudsz főzni?
-Jó persze én sem zacskós levest terveztem! -mosolyodott el. -Majd rendelünk valamit.
-Hát reméltem is hogy ezt mondod. Talán avval jobban járunk.
-Most miért mondod ezt?
-Múltkor egy sima Espresso-t sem tudtál megcsinálni. Pedig az a legkönnyebb.
-Ha-ha. Nem én vagyok a pultos már bocsánat.
-Csak egy gombot kellet volna megnyomj. Nem tudom mit csináltál, de te is érezhetted hogy valami nem stimmelt vele.
-Na, mindegy hagyjuk ezeket az apró dolgaimat.
-Bénaságaidat. -szóltam közbe.
-Akkor jössz? - nézett rám kérdőn.
-Igen.-mosolyogtam. Boldogság Su. Akármennyire is tudod mi a vége. Boldogság.

Nem hittem volna hogy a boldogság megszerzése ennyire nehéz. És számomra elérhetetlen. Végre lett volna egy közös vacsoránk. De mikor felmentünk a bérelt lakásába ez a terv mind tovaszállt. Betörtek hozzá. A két órás helyszínelés után kiderült hogy az elrejtett pénzét vitték el. Feltúrták a lakását, széttörtek mindent. Hara otthontalan lett, és pénze sem maradt. Lakásának ajtójában guggolt és csak bámulta a rendetlenséget.

-Tudok.. tudok valamiben segíteni? - guggoltam le mögé és hátát simogattam. 18 éves, szülők nélkül a nagyvárosban, és nincs már semmije Tudom milyen érzés. Nagyon is jól tudom.
-Aishh - dühösen hajába markolt és nem mondott többet.
-Költözz hozzám. -mondtam suttogva, bár magam sem tudtam milyen szavakat formálok ajkaimmal. Pénzem nekem sincs, segíteni másképp nem tudok.
-Nem akarok a terhedre lenni. - hangja alig volt hallható.
-Te is megtennéd ezt értem. És nem kell fizess semmit. Csak egy elhagyatott raktár épület, de van ott neked is helyed. - Egy 18 éves gyerek mellet fogom meg találni a boldogságom? Ezt elhiszem magamnak?

Hara egy táskányi holmit szedett össze a halmazban. Majd elhatározta magát, és velem tartott tovább. Miután elértünk elértünk hozzám betessékeltem a hűvös raktárba. Nem valami otthonos, épp hogy van benne egy ágy, egy kis fürdő és konyha rész. Még TV-m sincs.
-Hát.. nem valami nagy de érezd magad otthon.. vagy valami olyasmi. - dobtam le táskámat az ágyra. Hara csak állt az ajtó előtt, már vagy 10 perce itt vagyunk de ő még nem szólt semmit.
-Addig maradsz ameddig csak akarsz. - álltam elé. Csak pár centivel volt magasabb nálam, de ez olyan aranyos volt. Nem értem miért szégyenli magasságát.
-A vacsora meghívás ugrott. -vakarta meg zavartan a fejét, amire én elnevettem magam.
-Most eszünk Su féle zacskós levest! - csaptam össze tenyereimet, majd bevetettem magam a konyhába. Hara is lepakolta a dolgait, mondtam neki hogy nyugodtan fürödjön le, addig én megcsináltam a vacsorát.

-Köszönöm, nagyon finom volt. - kanalazta ki az utolsó cseppjéig a levest a tányérból Hara.
-Jóllaktál? Sajnálom hogy ennyit tudok csak adni, de most nem épp készültem fel erre a helyzetre. Majd holnap bevásárolunk jó? - kezdtem el mosogatni.
-Rendben, de hagyd, ezt majd meg csinálom. - derekamat súrolta alkarja mikor kivette a tányért a kezemből. Mintha hátulról ölelt volna át. Megfordultam, szemeink egymáséiba pillantottak. De most nem csókolt meg, akkor nem mikor vártam. Elégedett mosoly tükröződött arcán.
-Megyek fürdeni. - mondtam talán kicsit csalódottan.

Mire végeztem Hara már elmosogatott. Az ágyban feküdt ártatlan testével, ártatlan arcával. Már aludt. Egy rövidebb nadrágban és egy atlétában feküdt, be sem volt takarózva.
-Így megfázol. -suttogtam majd ráterítettem egy pokrócot és én is bemásztam a másik oldalra. Eleinte nem voltam társasági lény, de mostantól hiányozna Hara társasága. Hara élete.. az én kezemben van.

folyt. köv.