A végzeted az igaz szerelmed. A végzeted a boldogságodban lakozik. Gondolatok a halálról, olyan távolinak tűnnek, még is akármelyik nap bekövetkezhet. Su, te sem így tervezted igaz? Keresztbe húzta a terveidet az a szó hogy szerelem? Vagy inkább az a boldogság volt?

A szeretted keze által meghalni milyen érzés? Ha az az ember aki számodra a boldogságot adja megöl téged mit érzel? Su, te szerettél igaz? Megölni mégsem voltál képes. Helyette a szenvedést választottad. Biztos azt gondolod hogy még több bajt okoztál azzal hogy nem tudtál meghalni, - nem tudtál meghalni, ez a kifejezés nevetségesen hangzik, hisz én nem engedtelek elmenni - most itt fekszel előttem, mozdulatlanul, szótlanul. A keserű múlt nyoma arcodra fagyott. Keserűen pislákoló szemed már nem a régi. De én melletted vagyok. Hisz meg ígértem nem? Te vagy az én boldogságom.

Boldoggá tettél hogy képes lettél volna helyettem meghalni. De szomorú is voltam, képes lettél volna ismét egyedül hagyni? Annyit vártam rád. Annyit vártam a boldogságra. És a boldogság eldobott volna. De ez nem te vagy Su igaz? Kétségbeestél. Ahogy ismerlek biztosan azt gondoltad hogy másra van szükségem. Hogy mással boldogabb leszek. Tévedtél. Nagyon nagyot tévedtél Su.

A pillanat mikor fejedhez emelted kopott fegyvered a végzet pillanata lett volna. Nem hagyhattam. Nem. Utánad kaptam, de már késő volt. Fegyvered ravaszát lágyan meghúztad. Még is tettem valamit ami megváltoztatott mindent. Magamra kéne haragudjak hogy most csak egy test ként létezel, talán most jobban fáj neked. Su, kérlek mond újra hogy szeretsz, ezek után is. Elrontottam valamit? Önző voltam? Önző az aki a szerelmével akar lenni évszázadokig? Én a végzetünket tényleg együtt képzeltem el. Veled, és senki mással.

Fegyvered megcsúszott, így csak agyad bizonyos részeit érintette lövésed. A mozgás, és beszéd központodat. Elernyedt tested ölembe zuhant. Fejedből vér csordult. Tudod milyen látványt adtál nekem Su? Borzalmasat. A boldogság számomra nem ilyen. Legalábbis nem olyan mint az a pillanat. Telefonod után kutattam, hívtam a mentőket. Nem igazán tudtam elmondani hol vagyunk. Azt sem hogy mi történt. De most itt vagy velem.

Két hónap. Az a bizonyos két hónap ami alatt stabilizálták állapotod. Magányos voltam, pedig végig melletted voltam. Melletted. Tested mellett. Hiányoznak a meghitt mély beszélgetéseink, de én döntöttem így. Én sajátítottalak ki magamnak. Mindennap mesélek neked, a boldogságunkról. Remélem mindig figyelemmel követed, és te is így gondolod. Su, én szeretni foglak. Végzetünkig.

-Ha nem rántja el a kezét, akkor már halott lenne. - lapozgatta visszamenőleg Su leleteit a nővér.
-Legalább velem lesz. - suttogtam, Su arcát simogatva.
-Nem sokára haza mehetnek csak előkészítem a gyógytorna időpontjait. - mondta kedvesen a nővér majd elment.

Gyógytorna, kezelések, gyógyszerek. Már ez vagy te Su. De nekem maga vagy a boldogság.

Körülöttünk látsz mindent,
Látsz engem,
Látod a boldogságot.
Ugye Su?
Hisz az a gyönyörű szemed, az a szem nem sérült. 


Végre elhagyjuk két teljes hónap után a dohos kórház falait. Újra csak te és én leszünk Su.
-Megyünk haza Su - igazítottam meg nyári szoknyáját, és kényelmesen elrendeztem a tolószékében. Elindultunk. A kórház mögött mentünk. Árnyékban. A növények illatai bombázták meg szaglószerveim. Su te is érzed? Vajon.. te is képes vagy rá?

-Hát újra találkozunk. - lépett elénk Jun. Jun aki miatt ott voltunk a sikátorban. Aki miatt Su majdnem meghalt. Aki miatt végig kellet nézzem.
-Mit akarsz! - álltam meg. Fegyverét előhúzta öltönye oldalából. Öltöny. Mintha valakinek a temetésére készülne. Biztosította. Su-ra szegezte. Meghúzta. Elé ugrottam, a golyó testembe hatolt, égető és szúró érzést hagyva maga után. Su, te is ezt érezted? A homokos útra zuhantam, hasamból ömlött a vér. Su előttem feküdt, ellökhettem a tolószékét. Könnyes volt a szeme. Tisztán láttam. Pedig érzéseket sem mutatott ilyen állapotában még. Jun közeledett hozzá. Belerúgott. Lábát elértem. Visszafogtam. A további rúgásokat én kaptam.

Levegőt sem tudtam már lassan venni. De egy fegyvert megpillantottam magam előtt. Ez Su fegyvere. Elraktam a táskájába hisz az övé volt, akármennyi fájdalmat okozott nem hagyhattam ott. És talán most ez véglegesen véget vet mindennek. Utána nyúltam. Te talán már nem éltél, szádból vér csúrgadozott ki. Bosszút állok magunkért. A boldogságunkért. Junra irányítottam a fegyvert. Egymás után több lövést is adtam rá, amíg a földre nem rogyott. Végzet hát itt vagy. Erőm el szállt, kínok között oda húztam magam hozzád csak hogy még utoljára érintselek. Nem lélegeztél. Nem mozgott mellkasod. Könnyeim kicsordultak,  véres kezemmel végig simítottam arcodon, majd így lettünk egymáséi. A végzetben. A boldogságban. És a szerelembe. Az idő elteltével nem fogunk emlékezni miért voltunk boldogok, de hogy azok voltunk az örök és töretlen. Köszönöm hogy megismerhettelek, köszönöm hogy mellettem voltál. Köszönöm hogy annyi mindent adtál nekem, én drága boldogságom.
-Szeretlek - suttogtam utolsó lélegzetemmel.

Három test, egy poros úton. Három test végzete eggyé vált. Két lélek eggyé lett, a harmadik kóborol tovább boldogságát keresve. Poros úton három test, vérben ázva végzet lett.

The End

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

+ Back to the blog?