Sétálok, a csöndes világ még csöndesebb. Fülembe kedvenceim dúdolják szomorúbbnál szomorúbb dalaikat, ezeket könnyekkel jutalmazom, fájdalmas könnyekkel. Az emberek nem figyelnek rám körülöttem, fellöknek, eltaszítanak maguktól. Számítottam én valaha valakinek is? Rajtad kívül. Vagy talán neked sem értem annyit? Már nem beszélsz velem és nem tudom mit rontottam el. Hibáztam volna? Miért nem tudtuk megbeszélni? Hisz hiányzol. Nem hallom a hangod.. és te sem az enyém. Az emberek sem hallanak engem. Emlékszel mikor csöndben ültünk egymás előtt? Én zenét hallgattam, te meg csak néztél engem. Mondtál valamit, de én nem hallottam. De mikor én beszéltem te csüngtél a szavaimon, nem is zavart hogy másról beszélek mint amit kérdeztél. Nem zavart, és nem szóltál. Külön világ vagyunk, két lélek, két ember. Össze sem illetünk, akkor mi vonzott annyira hozzád? A magány? Magányos voltam, egyedül, figyelmen kívül hagyva, és még akkor nélküled. Mikor először beszélgettünk nem is értettem miért jöttél oda hozzám, pont te akinek mindene megvan. Gondoltam ezt én. Neked is hiányzott valami, ugye? Hiányoztunk egymás életéből. Mind a ketten másért szenvedtünk. A magány gyönyörű tud lenni, de csak akkor ha valaki van az ember mellett. És te ott voltál mellettem. Miért pont én? Miből ismerted fel hogy szenvedek? Hisz mai napig úgy érzem ezt a lehető legjobban titkolom, ehhez értek a legjobban. Segítettél mindenben, ott voltál velem. Meguntad az utamat terelgetni igaz? Itt hagytál, el hagytál. Magányos vagyok, de most már egyedül, magányomat nincs kivel megosszam már. Az emberi csoportok özönlöttek körülöttem, eleredt az eső. Mindenki, mint a hangyák menekültek. Én álltam. Vártam rád. Az üzeneted felmelegítette a szívem, pedig csak annyiból állt hogy "Találkozzunk." Annyiszor elolvastam, újra és újra. Egy szó, és mekkora ereje van. Két éve hogy nem találkoztunk és nem is beszéltünk, biztosan boldogan éltél eddig igaz? Én boldog voltam. Próbáltam az lenni. Érted. Magamért. Értünk. Miattunk. Megpillantottam hibátlan arcod amin versenyeztek az eső cseppek. Mikor tudtuk hogy esni fog az eső akkor sose hoztunk magunkkal esernyőt. Vicces nem? Tudtuk hogy utána betegek leszünk, de ezt mind azért csináltuk hogy egymást ápolhassuk. Hogy egymással legyünk. Elmosolyodtál mikor megláttál. Az esőnek köszönhetően könnyeim elmosódtak, és te nem láttad hogy sírtam e volna. Köszöntél. Vagy legalábbis a szád mozgott. Nem hallottalak, a zene elnyomott mindent. Talán mindig akkor menekültem a zenéhez mikor izgultam, és így nagyon sok időt halasztottam el hogy megismerhesselek még jobban. Szemeid fülhallgatómon néztek végig, majd kivetted a fülemből őket. A városi zaj, a nyugtalan emberek, az eső hangja ijesztően befurakodott az elmémben. A lélegzet vételed, számomra most az volt a zene, csak azért hogy megint csak rád tudjak figyelni. Mindig olyan finoman bántál velem, és puha kezed most is finoman érintette az arcom ahogy megpróbáltál egy kósza eső cseppet letörölni az arcomról. Tudtad hogy úgy is lesz ott még egy, de meg akartál érinteni. Az az érintés, két év szünet után még finomabb volt, még puhább és sokkal aggódóbb. Aggódtál értem igaz? Nem tudhattad mit csinálok miután ott hagytál. Büszke vagy rám? Hisz itt vagyok. Veled. Beszélgetnünk sem kell, hisz tudjuk mire gondol a másik. Miért akartál találkozni? Tettem fel neked ezt a magától értetődő kérdést. A válaszod ismét csak egy szó volt. Hiányoztál. Szemeidet néztem végig. Fájdalmat tükröztek. Az én fájdalmamat, magamat láttam bennük. Ha hiányoztam miért hagytál el? A sok éve kikívánkozó kérdés, ami csak arra várt szabadulhasson a számból. Mert így megtanultál egyedül boldogulni, hisz ha meghalok akkor veled mi történne? Meglepett válaszod. Gondolom sejtetted ha neked vége lenne az életednek, akkor az enyémnek is ez lenne a sorsa, megtettem volna. Azt akartad hogy erősebb legyek? Mindig vigyázol rám, tényleg mindig. Most is, és én azt hittem vége, soha nem látjuk egymást. És most kiderül hogy minden miattam volt. Azért hogy a kapcsolatunk még erősebb legyen, és hogy tudjam milyen nélküled. De akkor most te szenvedtél. Igen, hisz nem vigyázhatok rád mindig. Rákos vagyok. Az utolsó mondatod, az a bizonyos mondat. Szükségem van a fülhallgatóimra. Az ilyeneket akartam mindig is elkerülni. Tudtam hogy kezelésekre jársz, tudtam hogy beteg vagy. De ezt a mondatot soha nem akartam pont a te szádból hallani. Ha valaki lát téged azt hiszi tökéletes életed van, tökéletes a tökély nélkül. Fülhallgatóm után nyúltam, de te elkaptad a kezem és magadhoz húztál. Megöleltél. Vizes ruháink vizesebbek lettek, mindenünk átázott, de te csak öleltél. Szorosan öleltél. Nem akarlak elveszíteni. Az eső elmosta könnyeim, de a hangomon halhattad a kétségbeesést, de fájdalmat. Legyünk boldogok, rendben? Ha tudtad hogy rákos vagy, akkor miért nem maradtál többet velem? Miért volt az a két év pont két év? Olyan sok kérdést maradt megválaszolatlanul. És olyan keveset tudtunk utána együtt lenni. Az a pár hónap. Aztán elvitt a rák. Elszakított tőlem. Iszonyatosan hiányzol. De felnőttem, tudom hogy te vársz rám, odafönn. Egy idő múlva majd találkozunk és újra együtt leszünk. Kérlek most is várj meg, hallgasd üzeneteimet, üzenetemet a magányról, a szerelemről és a hiányról. Mindennap felidézem magamban a napot. Azt a napot amikor engem senki sem hallott vagy látott. Csak te. Csak te voltál ott és csak te beszéltél velem. Akár mennyire is fájdalmas erre emlékezni. Benne élsz tovább, és ezt nem veheti el tőlem senki. Hisz szeretlek. Hallasz engem ugye? A hangomat, az aggodalmam, és a szerelmem.

Szívemet hagyom hidúl;

Lásd, hogyan mégy rajta át,

Mert alatta tenger a bú,

S a sohajtás fergeteg.

The End