Újabb iskolanap kezdődik. Nem szeretek bejárni hisz felesleges időtöltés azt hallgatni ahogyan az osztálytársaid kibeszélnek, ellöknek, kinevetnek. Az osztály napi témája ki más lenne mint én. Hogy miért van ez? Mit tettem? Magam sem tudom. Talán mert jó tanuló vagyok? Igen, lehet ez az oka, de nem csak ezért. Minden tanárral jóban vagyok, és mindig engem hoznak fel példának. De  ez ellen nem tudok mit tenni. Én szeretnék kezdeni valamit az életemmel, nem úgy mint a többiek. Egyszer piszkáltak egy lányt az udvaron - sőt mostanában is ez van, mindig mindenkit piszkálnak - én segítettem neki, megvédtem őt. Majd én lettem az áldozat. Minden nap, azok is ellenem szegültek akiket megvédtem. Miért? Bajt okoztam? Hagytam volna őket ott? Mit tettem? Azóta csak egyetlen lány az aki szintén kitart mellettem, Sohee. Megvédjük egymást örökké. De nem hittem hogy ez az örökké  ilyen rövid idő. 

-Sajnálom, de elköltözünk. - beszélgettünk a buszon Sohee-val.

-Komolyan? Hova? - kaptam fel a fejem.

-Amerikába. 

-Iskolát is váltasz?

-Igen. Remélem ott kedvesebbek lesznek. - mosolygott.

-Reméljük. - mondtam kedvetlenül.

-Na ne legyél ilyen, legyél erős, és ha van valami én rohanok hozzád! - csípet bele orcámba.

Az erő nem segít, nem segít senki és semmi. Ha kiszemelt vagy, az is maradsz. Mit fogok magammal kezdeni? Mást még meg védek, de magamat nem tudom.

Az osztályterembe belépni olyan érzésekkel tölt el mintha épp a kivégzésemre sétálnék be, minden egyes nap. A padom össze firkálva, eltolva, a székem eltüntetve. Sírnék, de a könnyeim elfogytak, és az idők során megtanultam hogy nem érne semmit. A tanároknak nem szólhatok, csak rontanék a helyzeten.

Nap közben a folyosón sétálva megláttam ahogyan egy lányt elgáncsoltak, hát oda mentem hozzá és felsegítettem, de mikor wc-re mentem, és ültem a blokkban egy vödör víz landolt a fejemen. Megfázás miatt már annyiszor hiányoztam, és az okok sosem különböztek. 

Későn végeztem, nap végére már alig marad erőm a buszig elvánszorogni. Az utolsó délutáni buszt alig szoktam elérni, rohannom kell. Ez most is így volt, de épp elértem. Viszont az ajtó majdnem becsípett mivel megcsúszott a lábam a lépcsőn és majdnem hátra estem. Valaki megfogta a kezem és felhúzott. Fekete pulcsiban volt, kapucni volt a fején, alig láttam az arcát. Ki nevetett.

-Öm. Köszönöm a segítséget. - támaszkodtam meg mellkasán. Nagyon magas fiú volt, és furcsa. Furcsa hogy ilyen melegbe valaki nagy fekete pulcsikat hordjon.

-Vigyázz magadra jobban - nevetett. Nem értem mi olyan vicces, mióta felszálltam csak nevet és tőle visszhangzik a busz.

-Jajj, vizes leszel - engedtem le a kezemet, de épp akkor kanyarodott a busz ezért majdnem ráestem, szerencsére ismételten megfogott.

-Csurog víz vagy. - fogta meg a hajam, majd a felsőmre mutatott. -Nem fázol?

-Meleg van. Inkább... neked nincs meleged? - rángattam meg pulcsiját.

-Nem vehetem le.

-Miért?

-Mert felismernek.

-Ezt úgy mondod mintha valamilyen titkos ügynök vagy hiresség lennél. - nevettem el magam, de ő csak elmosolyodott.

-Miért vagy ennyire vizes? Nem esett az eső. Ennyire izzasztó a busz után futni? - kuncogott saját viccén.

-Leöntöttek. -válaszoltam komolyabban.

-Véletlen?

-Nem, a suliban a wc-n ültem és egy vödörnyi víz landolt a fejemen. -sóhajtottam. Sose beszéltem még ennyit másokkal, de ez most kimondottan jól esett. Kedves fazonnak tűnt, és úgy sem találkozunk legközelebb.

-Mert hogy? - hallatszott a hangján hogy kicsit meglepett. -Ezt úgy mondod mintha valamilyen kiszemelt áldozat lennél. - hümmögött.

-Az vagyok.

-Locsold vissza őket.

-Mindig viccesen fogsz fel mindent?

-Ha nem így fognám fel akkor az egész életem egy szenvedésből állna. - nevetett. -És te? Te mindig ilyen búskomor vagy?

-Igen. -nevettem. És az igazat megvallva tényleg ilyen vagyok, néha már túl komoly. Miután bemondták a következő megállót a srác megnyomta a jelző gombot. 

-Leszállsz? - néztem keze után.

-Ja, jót beszélgettünk. -mosolygott. Majd a busz megállt, kinyitotta az ajtót és a fiú is leszállt. Mikor elment mellette a busz még intett is nekem.

Sohee-n kívül nem beszélek sok mindenkivel, főleg ilyen közvetlenül. Még a nevét sem kérdeztem meg, bár nem hinném hogy találkoznék még vele, eddig sem láttam ezen a buszon még. 

Mikor hazaértem csak az öcsém fogadott nagy örömmel, anyámék megint csak veszekednek, és ki más lenne a téma mint én. Mindig én vagyok. Azt várják hogy betöltsem a 18 életévet és költözzek végre el. Sose tudtam megfelelni nekik, de nem is akartam, mert ez lehetetlen. Ha kitűnő voltam az volt a baj, ha panaszkodtam az osztálytársaim miatt az volt a baj. Ha rosszul tanultam azért üvöltöttek le. Ha nem iskolában vagyok akkor az öcsémre vigyázok, hisz vele sem foglalkoznak nagyon, csak mikor vásárolni mennek vagy családi programra. Itthon csak rám van utalva. Bár még mindig többet foglalkoznak vele mint vele. De nem akarom hogy olyan sorsa legyen mint nekem, szeretném ha egy szerető család venné körül. Minden este esti mesét olvasok fel neki, majd együtt alszunk el, a háttérbe hallgatva anyáék veszekedését. Mikor lecsuktam a szemem a srác jelent meg. Jó lenne ha találkoznék még vele és akkor megtudnám kérdezni a nevét is. Végre egy olyan személy akit a közelembe még nevetni is láttam. És mind ezt úgy hogy nem is ismer. Ha ismerne vajon akkor is nevetne? Vagy azt tenné mint a többi fiú? Mint a többi osztálytársam.

folyt. köv.