Huang Zi Tao

Életem tönkre ment, nem számíthatok senkire, csak magamra. Megmenteni már nem menthet meg senki, már én is feladtam. Az élet keserű, az emberek csak bántani tudnak. A családom mindig is egy tökéletes fiúra vágyott, de ehelyett engem kaptak. Bár magukat soha sem hibáztatták amiatt ahova én jutottam, én tudtam, teljesen tudtam hogy erről nem csak én tehetek. Az életem részei voltak a szüleim, a barátaim, de hol vannak most? Hova lettek? Mikor egy barátnak szüksége van a támogatásra nem mellette kéne maradni? Miért pont most fordított mindenki hátat nekem? Ezek után, már én is kész vagyok hátat fordítani magamnak. Eldobom az életet, csak a kábítószerek hatása alatt vagyok felszabadult, de ez nem boldogság. Én nem érzem hogy az lenne.

Karom hajlata egyre több szúrással lesz teli, munkát is csak azért vállalok hogy megtudjam venni a kábítószereket. Nem maradt nekem más csak ez. A munkára visszatérve mindenkinek eszébe jut hogy még is ki venne fel dolgozni egy tönkre ment gyereket? Igen, mert én gyerek voltam. Egy gyerek aki fél, fél a sötétségtől. A munkáim csak épp esti utcasöprésből álltak, újságkiosztásból, bárokban takarításokból. Minden olyan munkát elvállaltam amit más talán soha nem vállalt volna el. De nem tehettem mást, szenvednem kellett, hogy tovább szenvedhessek.

A szereket csak az esti alakoktól szereztem az utcákon. Nem törődtem vele hogy honnan van vagy épp mennyibe kerül, kellet, fontos volt számomra. Így tarthattam magam még egyben, ezen a földön. Pedig igazából egyáltalán nem tartott egyben, csak jobban roncsoltam magam vele. De kit érdekelt? Senkinek nem vagyok fontos, hát magamnak miért lennék?

Bármikor elkaphattak volna, de az idők során megtanultam titkolni kilétem. Nem keresett senki, szinte már legálisan tettem tönkre testemet. Cigarettáztam is. Ez sem másért volt csak azért hogy megnyugodjak, hogy a sok emléket és a sok gondot kitöröljem a fejemből. A lelkemből. A testemből. Nem tudtam milyen folyamatot indítottam el a szervezetemben, nem tudhattam, hisz nem foglalkoztatott a szervezetem. Az sem érdekelt ha valamelyik úton összeesek, ott maradok és netalántán meg is halok. Nem érdekelt semmi. Az élet számomra egyenlő a nagy semmivel.

Mindig csak azt kellet lássam hogy körülöttem az emberek veszekednek, vitatkoznak, bántják egymást. Fizikailag, és lelkileg is. Magamat akartam adni, én nem akartam beállni a sorba. Addig a pillanatig amíg elkezdtem a szüleim felé kiállni az igazamért. Olyan igazért ami tényleg igaz volt. Hisz mit tudhatnak a szülők? A szülők tudatlanok, csak rosszat okoznak, csak a gyerekek lelkét csonkítják meg. Elveszik tőlünk a legfontosabb dolgokat. Megfosztanak mindentől. Mint a drogtól is.

Anya, Apa. Magatokat soha nem hibáztattátok?  Elakartatok válni, a jegyeim miatt kiakartatok rakni a lakásból. Meg akartatok ölni. Útban voltam nektek. És az egész csak azon csattant el hogy ezek miatt drogozni kezdtem? Ennek oka volt. Nem csak úgy történt hogy megkínáltak véletlenül az egyik buliban. Én választottam, én döntöttem így. Ahogy mondtam, az életemet akarom eldobni magamtól.

Már élni is fáj, egy olyan világban ahol mindennap bántanak valakit. Olyan világban ahol már senki sem lehet boldog. Egy fekete világban. Magamat ismerve tényleg felakartam adni, de mikor minden megváltozott, mikor megismertem Őt, akkor lett vége mindennek. Akkor mikor már megismertem a boldogságot. Talán ez volt a végzetem, a boldogság nélkül nem távozhattam el. És ezt csak Neki köszönhettem.

folyt. köv.