Ne Rou

Fényképezés. Ez egy olyan szó számomra ami belengi mindennapjaimat. Ami körül az életem forog. Ami nélkül nincs életem. Az én drogom. Soha nem tudtam magam elképzelni mondjuk matematikus ként, vagy épp tanár illetve drámaszínésznő ként. Űrhajós ként, virág boltos ként. Akármi ként. Nem az a tipikus kisgyerek álmom volt. A természet vonzott, de mégsem természet tudós lettem. Vonzottak az emberek, a hangulatok. Még sem bárban kezdtem el dolgozni, de még csak nem is pszchológus lettem. Fótós. A fótozás mindent felül múl. Az érzés mikor a gyönyörű pillanatokat sikerül  még gyönyörűbben elkapnod. Mikor büszke vagy magadra, mikor azokat a boldog pillanatokat nézed vissza évek múlva. Az emlékek, az emberek, a boldogság, a fájdalom. Minden, minden pillanat, pont és érzés. Mindent láthatok. És én ezt akartam. A mindenséget. A boldogságot.

Gyerekként nem vágytam semmire sem. Boldog voltam, kicsi és gyönyörködtem a világban. A pillangók, a méhecskék, a virágok már akkor megfogták a tekintetem. Az emberek sírása, nevetése boldogsággal töltött el. Tudtam hogy egyszer ezt mind megörökíthetem majd. Mindent én. Csak is én.

Szüleim minden kívánságomat teljesítették. Nem használtam ki őket, szó sem volt ilyenről. Csak is a fényképészethez szükséges dolgokat kértem tőlük. De mindig megígértem nekik hogy egyszer híres művész leszek és minden vissza fizetek nekik. Művész. A fotózásból meg lehet élni? Abból amit mindenki láthat mindennap. Meg tudok élni belőle? Talán ez nem is izgatott, én boldog voltam. Eltökélt, és magabiztos.

Az egyetemen embertant tanultunk, és fotózást. Embertan. Ez csak annyit tett hogy tudjunk hatni a képeinkkel más emberek érzelmeire, hatásosak legyünk, eltudjuk adni az életünk a képeinkkel. Megtanultuk mikor boldog az ember, és mikor szomorú. Feladatokat kaptunk. Talán senki sem évezte ezt az ágazatot annyira mint én. A csoport társaim furcsának tartottak. Furcsának tartottak egy olyan lányt akinek az életénél is fontosabb volt fotózni. Megörökíteni az életet. Én már csak ilyen vagyok. Ezen nem változtathat senki. Mindig boldog vagyok, próbálok kedves lenni, sokat nevetek. Színesen öltözködőm, jól tanulok, és biztos vagyok magamban. Mindenki számára csak maga vagyok a boldogság megtestesült alakja. Mások szerint. 

Életem során egy emberrel találkoztam aki soha sem így gondolt rám. Akire nem tudtam hatással lenni. De még is elfogadott valahogy, egy olyan barát aki a boldogságnál is fontosabb volt nekem. De tönkretette saját magát, az életét, és a kapcsolatunkat. Mert feladta, feladta a küzdést a boldogságért. Értem. Gondoltam én ezt. De legbelül tudtam hogy ez nem így van, hisz talán életébe először mondta ki azt a szót amit a szerelmesek mondanak egymásnak. Azt, amit én akkor hallottam először.

Szeretlek.

folyt. köv.