Song Ah Ri

Több mint két hete nem találkoztam már azzal a magas fiúval, már szinte el is felejtettem miről beszélgettünk, vagy hogy épp az arca milyen volt. A lényeg hogy magas volt, hisz a fejemmel egy magasságban volt a mellkasa. Sohee-nak nem is meséltem, valószínűleg hülyének nézne és kitalálná hogy biztos képzeletbeli barátom van, főleg azok után amiken keresztül mentünk.

-Mi lenne ha elmennénk egy koncertre? - a szokásos buszos beszélgetésünket kezdte meg Sohee.

-Minek?

-Mi az hogy minek Ah Ri?!!! - rázogatta meg a kezem.

-Komolyan kérdeztem. - néztem rá értetlenül. Nem szeretem az olyan helyeket ahol tömegesen hering party van. És Sohee zenei ízlését ismerve, nem hiszem hogy jól érezném magam. Biztos megint valami répagatyashow-t fogott ki.

-Na! Hisz nem sokára elmegyek, legalább most érezzük magunkat jól! És legalább egy időre elfeledjük azt a sok gondot! Létszíves! Tetszeni fog! - nyaggatott tovább.

-De... ne fenyegess mindig azzal majd hogy elmész! - morogtam.

-Akkor benne vagy??? - csillant fel a szeme.

-Kik lépnek fel?

-Egy új banda, a nevük EXO-K. Nagyon tehetséges 6 fiú a tagja. És a számaiknak van jelentése is! Az ilyeneket szereted!

-Jó, jó. Ne kiabálj annyit. - sóhajtottam.

Sohee ilyen, mindig aktív és boldog. Ő tud boldog lenni. Pedig őt még zaklatták is. Lehet hogy én mindenkinek a szomorúságát viselem? Akiken eddig segítettem és ellenem fordultak? Sohee-val sem mindig tudok nevetni, azért mert előttem van ahogy megverték. Sohee, neked mi a titkod? Hogy álcázod a félelmed és a boldogtalanságod? Én mindennap félek hogy egyre durvábban fognak bántani, előttem van ahogy megteszik, és én nem tudok ellene mit tenni. Otthon is rendszeresen megvernek. És ok nélkül. Legalábbis ha rákérdezek hogy miért nem tudnak semmit sem mondani. És ez fáj a legjobban.

-Hé baba fej - húzták meg hátulról a hajam az osztályteremben.

-Mit akarsz? - kaptam hajam után.

-Mi az hogy mit akarok? - hajolt oda fülemhez a lány. -Természetesen játszani, hisz te csak egy poros baba vagy, nem? - nevetett fel, majd körül nézett. Mikor valakivel találkozott a pillantása azok is kényszeresen elkezdtek nevetni. Emberek, hogy tudtok ilyeneket végig nézni? Mit éreznétek ha titeket piszkálnának és mindenki kiröhögne?

-Hagyj békén - álltam fel hirtelen.

-A babák nem beszélnek! És nem mozognak! - lökött le a földre. Csuklómra taposott rá. A fájdalom végig hasított végtagomon. Nem sírhatsz Ah Ri, nem.

-Mi van csak nem sírni készülsz? - hajolt le hozzám. Egyenesen a szemembe nézett. Tennem kell valamit, de azzal csak rosszabb lesz. Pedig muszáj. Leköptem. Nem jutott más eszembe. Lábát levette kezemről, amit már alig tudtam mozgatni. Kiabált. Kikelt magából. Összehúztam magam a földön, belém rúgott, megtépte a hajam, felhasította a szám az ütésével. Miért érdemlem ezt? Hisz még a nevedet sem tudom, sőt abba is biztos vagyok hogy te sem tudod az enyémet.

-Miért.. miért teszed.. - köptem egy adag vért a padlóra.

-Mi közöd van hozzá? - emelte fel a fejem hajamnál fogva. -Irritálsz, miért hiszed magad tökéletesnek? - engedte el hajam, majd vissza estem a földre. Valaki.. valaki segítsen. Segítségre van szükségem.

-Ah Ri!! - rohant be a terembe Sohee, valaki szólt volna neki? Leguggolt mellém, ölébe húzta fejem. A lány elkapta az ő haját is. De egy másik személy befutott és kiabálta hogy jön a tanár. Sohee szabadulva a másik lánytól felemelt és kibicegtünk a teremből. A tanárnak azt mondta hogy felvisz az orvosiba, mert rosszul lettem. Rosszul lettem. Rosszul csak a környezetemtől vagyok. 

Sohee megvárta míg kezelik a sérüléseimet, csuklómat bekötötték, sebeimet fertőtlenítették. Mikor kérdezték hogy mi történt nem válaszoltam. Nem látjátok? Vakok vagytok? 

-Előbb kell hazamenjél. Én csak később mehetek el. Sajnálom. - ölelt meg Sohee. Nem sírtam, tartottam magam. Hisz ezt kell elviselnem mindennap, a mindennapokban. 

-Ugyan már, megleszek. - toltam el, és egy keserű mosolyt erőltettem magamra. Később lassacskán elindultam a buszmegállóba. A hasam nagyon fájt, és szédültem is, de nem baj nem sokára otthon vagyok. Otthon. Nem mehetek haza így. Hisz otthon is kapnék azért hogy miért lett véres a ruhám, vagy miért jöttem haza ilyen korán. Hogy biztosan lógok. Pedig nem így van.

Felültem a buszra, leghátul foglaltam helyet. Kétszer körbe mentem vele, nem akartam leszállni húzni akartam az időt. Néztem ahogy a busz néhol megtelik, majd kiürül. Mint mikor a tenger elönti a partokat, majd vissza húzódik. Vagy mint a sérüléseim. De sajnos azok soha nem múlnak el nyomtalanul. A harmadik körömet kezdtem meg a busszal. Vártam valamit, valakit. De magam sem tudom miért. Talán csak egy elcsépelt viccet akartam ismét hallani, hogy nevessek. Valószínűleg fájna a nevetés, de akarom hogy valaki úgy beszéljen velem, mint ő. Mint az a magas fiú.

Csak magam elé bámultam, szememből elindult a könny tenger. Nem tudtam megálljt parancsolni neki, még az sem érdekelt hogy mindenki engem bámul. Mikor már a sós könnycseppjeim csípni kezdték arcomat kezemmel letöröltem őket. Amikor vissza pillantottam egy fekete pulcsis alak ült le elém. Ő volt az. Kisírt szemeimmel rá pillantottam. Meglepett volt, de még is mosolygott. Olyan gondtalanul mosolygott.

-Mi újság vizes kislány? - nyújtott át egy zsebkendőt. Arcából most többet láttam, nagy szeme volt amiből áradt a megnyugvás, és látszott rajta hogy segíteni akar, csak még maga sem tudja hogyan.

-Megjött a mókamaki. - szipogtam, majd elvettem a zsebkendőt és megtöröltem az arcomat.

-Mókamaki. Ez tetszik. Én majd Water Girl-nek hívlak téged. -nevetett. Az angol akcentusa eléggé vicces volt ezért én is elnevettem magam, de hasamhoz kaptam a fájdalomtól.

-Fáj valamid? - nyúlt kezem után. Olyan közvetlen. Érintése váratlanul ért, elakartam húzni kezemet, de még az is fájt, így hagytam hosszú ujjai közt pihenni.

-Mi történt a kezeddel? - forgatta meg bekötött végtagom.

-Semmi. - húztam vissza, és a pulcsim ujját is jobban ráhúztam a kötésre.

-Verekedtél? - mutatott a foltra a pulcsimon.

-Engem vertek. - szemei arcomat fürkészték. Miért mondom el egy vadidegennek hogy mit művelnek velem? Segíteni úgysem tud.

-Miért? Miért teszik ezt veled?

-Nem tudom. Csak egy játékbaba vagyok a számukra, a nevemet sem tudják. - suttogtam.

-Water Girl -próbálta kissé oldani a hangulatot. Kedvesen elmosolyodtam gyenge próbálkozásán.

-Bocsi.. csak hát ilyenkor nem tudom mi a teendő. Mindig mindent viccnek fogok fel.. vagy is próbálom úgy hogy jobb legyen. - vakarta meg zavartam kapucniba rejtett fejét.

-Semmi, hisz nem is ismersz, nem is tudom miért mondom el neked ezeket. - nevettem zavartan.

-Én örülök hogy legalább nem unalmasan buszozok. Én nem is beszélhetnék senkivel. - sóhajtott.

-Ja igen mert Mókamaki 007-es ügynök vagy, igaz? - mosolyogtam.

-Valami olyasmi - nevetett. Elhagytuk azt a megállót ahol jó múltkor már leszállt.

-Nem itt szálltál volna? - néztem a buszmegálló táblára.

-Ömm.. nem.. öö... végállomásig megyek. -mondta dadogva, mint aki elfelejtett leszállni.

-Én a következőnél szállok. - álltam fel, de mikor a jelző gomb után nyúltam erős görcsöt éreztem a hasamba, lábaim elhagytak és össze rogytam a buszon.

-Hé, jól  vagy? Mi történt? - sietett mellém a fiú.

-Jól.. jól vagyok.. semmi..ahh.. - görnyedtem össze, a hasam nagyon fájt, majd köhögtem, a tenyeremet elemelve a számtól vérfoltot láttam. Ismételten vért köhögtem.

-Úristen! Valaki hívjon mentőt! - kiáltotta el magát a srác és szorosabban magához ölelt. Ölelése, meleg volt és nyugtató, sosem ölelt még így senki. Biztonságban éreztem magam. 

Minden erőm elhagyott, és nem is emlékszem már mi történt. Az ő ölelésében megtaláltam a nyugalmat, a biztonságot. Úgy éreztem ebbe a szorításban mindennek képes lennék ellenállni.

folyt. köv.