Ne Rou

Nem hittem soha hogy lehetek ennél boldogabb, vagy hogy ez a boldogság csak úgy elillan miután elvesztek egy fontos személyt. Tudom hogy nekem nem akart rosszat, senkinek nem akart ártani, csak magának. Utálta magát, utálta azt ami lett. És utálta hogy ezt végig kell nézzem. Számomra a boldogság további útja talán az lett volna ha híres fotóművész leszek, és igen még mindig csak.. leszek. Az álmom megmaradt, de ami eddig az első helyen volt, egyel hátrébb csúszott. Az első helyre Ő került. Még ha már nem is él. Még akkor is ha már nem beszélhetünk. Az álmommá vált, és tudnom kell, biztosra tudnom kell, el kell hinnem hogy így a legjobb neki. Így lehet ő boldog, és a boldogságától én is az leszek.

Valami hiányzik. Hiányzik a régi énemből egy darab. Talán mellette felnőttem. Komolyabb lettem. És megtanultam nem feladni. Mindenre megtanított, minden olyan dologra ami számomra nagyon fontos lehet. Az érzésekre. Tudnom kell mikor bántom meg az embert, észre kell vegyem a jeleket, amit nála nem vett észre senki. És én meg túl későn érkeztem. Ha előbb találkozunk vajon akkor is ez történt volna? Egyáltalán.. beszélnénk egymással? Ezek már rég lejárt kérdések. Olyan sok mindent megakartam rólad tudni, de majd egyszer úgyis találkozunk. Valahol... egy másik világban. És minden kérdésemet felteszem neked. Ígérem.

-----------------------------------------------------

-A feladatotok a nyárra egy 10 oldalas fogalmazást írni az emberi érzésekről. De nem akárhogyan! Képeket is kell csatoljatok hozzá, és egy emberről kell szóljon. Hogy azok a bizonyos képek milyen érzéseket váltottak ki belőlük, illetve ha őket fényképezitek mit éreznek. Nagyon pontos munkát kérek tőletek, hisz ez a fogalmazás egy újságba is bekerül. Figyeljetek minden egyes szavatokra, érzéseitekre, és a másik fél érzéseire. Mindennek benne kell lennie! Van rá egy nyaratok. Kellemes szünetet! - adta ki a nyári projekt munkát a tanárnő. Sok dolgom lesz vele, azt sem tudom kit kérdezzek ki. Ki lenne a megfelelőbb alany? Egyedül a szüleimre tudok gondolni, de még sem állíthatok be velük. A célom hogy az  újság lapjaira kerüljek. Itt az idő hogy híres legyél Ne Rou!

Nem tudom hogy kezdjek neki, van egy nyaram, de nem akarom az utolsó pillanatra hagyni. Előkotortam a táskám mélyéről a jegyzet füzetem, és a fényképezőmet is a nyakamba akasztottam. Talán ma a park felé veszem az irányt és lefényképezek pár dolgot, illetve leírom az ottani emberek érzéseit, vagy is azt amit én még látok. 

Sokat járok a parkba, talán a legjobb hely ahol tudok fotózni. Nagy fák, szép fű, virágok, madarak, rovarok és boldog, felszabadult emberek. Bár.. van egy fiú aki valahogy mindig belekerül a képeimbe mikor kint járok. Fekete haja van, és fekete ruhában van mindig. Csak ül és a fának dönti hátát. Amíg nem végzek meg sem moccan, talán alszik. Talán élvezi a jó időt. De olyan másnak tűnik... olyan távolinak és megérinthetetlennek. 

Mikor kiértem a parkba meglepődve vettem tudomásul hogy most sokkal többen vannak mint szoktak lenni. Remek időzítés hogy pont most jöttem ki. Szokásomhoz híven mosolyomat felöltve ugrándoztam a fák között, minden élőt lefényképeztem amit csak lehetett. Megpillantottam a fiút is, mintha egész életét ott töltené, mindig ugyan olyan. Most is készítettem titkon pár képet róla, majd tovább álltam. Ahogy minden csodásat és elbűvölőt próbáltam megörökíteni teljesen elbambultam, majd hátra fele sétáltam, magam előtt tartva a kattogó kamerát. Végül szerencsétlenségemre valamibe megbotlottam és elestem. Egy fekete táska volt az, a fiúé, most előtte vagyok, hosszú vékony lábai mellett fekszek. Nem kelt fel, meg sem rezdült. Egyáltalán él még?

Szeme csukva, egyenletesen lélegzik, haját finoman fújja a nyári szellő. Olyan csodálatos, olyan nyugodt. Olyan.. szép arca van. Szeme, orra, ajkai formája.. Nyaka vonala. Gyönyörű. Talán már egy perce bámulhattam arcát, mikor tovább futott a tekintetem felső testére, karjaira. Rövid ujjú fekete V nyakú pólót viselt. Karja heges volt, hajlata szúrásokkal teli. Egy ilyen helyen teljesen másképp festett, szinte sérülései is gyönyörűen hatottak. De vajon mit tett magával? Drogozik talán? 

Már tényleg 10 perce bámulhattam, de még mindig semmi. Le kell fényképezzem, bele kell rakjam a fogalmazásomba. De miért tartom gyönyörűnek? Félnem kéne ha szúrás nyomok borítják nem? Futnom kéne... Mi van ha már halott? De az nem lehet.. akkor nem hagyták volna itt hetekig.. És lélegzik.. A pillanatot kihasználva arcom elé emeltem a fényképező gépem és kattintottam párat, közelítettem arcára, kezére, sebeire, mindenét meg akartam örökíteni ám egy hirtelen pillanatba kipattantak a szemei. Pupillái tágak voltak, szeme táskás, arca fehér. Lassan engedtem le a kamerát, tekintetét fürkésztem. Úgy nézett rám mint aki most tért vissza az élők közé.

-Miért fényképezel? - suttogta, a háttérből hallatszódó gyerek zsivajból alig vettem ki  a hangját.

-Egy fogalmazás témájához kellenek a képek. - engedtem a nyakamba a kamerát. 

-Miért engem? - arca komor volt, mintha nem is evilági élőlény lenne.

-Tessék?

-Töröld ki őket. Úgy sem fogja senki érteni nem? 

-Nem értelek.

-Lefényképezted a szúrás nyomokat.

-Mi? Honnan láttad?

-Hallottam. - érintette meg fülét. -A géped sokat kattogott. Biztos vagyok benne hogy nem csak az arcomat fényképezted le. Ráadásul azt amúgy is már több mint 10 perce bámulod.

-Eh..

-Éreztem mikor elestél. Hallottam is. - nyúlt a táskájáért. Nehezen feltápászkodott, leporolta magát majd lassan elindult. Kimérten beszélt, de még is úgy mint aki azt sem tudja mi történik körülötte.

-Hé, hova mész? - szaladtam utána. Miért vonz ennyire? Miért vagyok kíváncsi a történetére?

-Dolgozni. - haladt tovább, velem nem is törődve.

-Nem ilyenkor szoktál. Délután ötig szoktál kint feküdni. És még csak dél van. - tényleg körülbelül addig szokott kint lenni, és nem csinál semmit. Mint akinek semmi dolga sincs, mint akinek eddig a világ fájdalma lett volna a terhére, és délutánig azt akarná kipihenni.

-Ki küldött téged? - állt meg.

-Senki.. Ne Rou vagyok... egyetemista a fényképezéssel és az emberi érzelmekkel foglalkozok.. meg azokat is tanulom. - meséltem büszkén.

-Jó neked. - sóhajtott majd tovább indult.

-Illene bemutatkoznod. - szóltam utána.

-Tao. De úgy is elfelejted.. az emberek feledékenyek.

-Én nem vagyok! Holnap is kint leszel? - kiabáltam utána.

-Talán igen, talán nem. - hátával álltam szembe, amit már olyan sokszor láttam. De most mozgott. Láttam ahogy lépteivel megrezdülnek porcikái.

-Nincs kedved segíteni a fogalmazásomba? - magam sem tudom miért tettem fel ezt a kérdést, de eldöntöttem. Ő lesz az. Róla kell írjak. Muszáj. Ő nem válaszolt csak megvonta a vállát majd a fák között eltűnt.

Szeretném tudni mik azok a dolgok amik fájnak neki, miért tette ezt és miért ilyen. Miért pont feketét hord, és miért pont ott van kilukasztva a füle ahol. Miért fekete a haja, miért roncsolja testét. Miért fekszik kint, mit dolgozik. És hogy ki ő valójában. Soha semmit nem akartam ennél jobban tudni. Meg akartam ismerni. Úgy éreztem valami közös van bennünk. Kell hogy legyen. 

folyt. köv.