035. Sorrow and Happiness - 4. rész
2012. június 3., vasárnap ∞ 6:00 ~ 0 p ö t y i k e
Park Chan Yeol
Nagyon megijedtem, apró meggyötört testével a buszon elesett. Felugrottam, hisz a végén még összetapossák, nem foglalkozott vele senki, magamhoz húztam. Nem is ismerlek, te lány, még is mikre vagy képes? Rémülten pillantottam véres kezed után, kétszer találkoztunk, de még is olyan közelinek éreztelek, mi lenne ha történne veled valami? Azt nem hagyhatom, én nem nézhetem tétlenül.

A busz hirtelen megállt, te karjaimba omlottál össze, már nem voltál eszméletednél. Egy bácsi tárcsázta a mentőket, pár ember meg mérgelődve szállt le. Miért ilyenek? Mit tennének ha ez velük történne? Ha nem vagyok itt akkor hagyták volna a földön feküdni?

Jó pár perc telt el amíg megérkezett a mentő, apró testét hordágyra rakták és a közeli kórházba vettük az irányt. Vele tartottam, pedig próbára kellet volna siessek. De hát így is tovább jöttem a busszal. Nem volt szívem ott hagyni, meg akartam várni míg gond nélkül leszáll. Legalább addig is láttam volna a mosolyát. 

-Még is hol a francba vagy? - ordított bele a telefonba Baekhyun.
-Nem tudok ma bemenni, sajnálom. - mondtam remegő hangon.
-Miért? - kérdezte nyugodtabban Baekhyun.
-A lány.. összeesett.
-A jó lelked fog egyszer  a padlóra juttatni. - sóhajtott. - De hol va...- hangos recsegés szakította meg mondatát.
-Chanyeol! Még is mi történt? - szólt bele aggódó hangon vezetőnk Suho.
-Egy lány összeesett a buszon, és bejöttem vele a kórházba. - motyogtam.
-Nem lehetsz mindenki őrangyala. - sóhajtott.
-Tudom. De ez más.
-Lebegjen a szemed előtt hogy még is kivagy te.
-Ő nem ismer. Nem ismert fel legalábbis.
-Nem is fog ugye?
-Az isten szerelmére. Engem miért kell mindig számon kérni?? Nekem nem lehetnek más barátaim? - törtem ki.
-Chanyeol azt akarod hogy kihasználjanak? 
-Lerakom. - morogtam.

Tudom hogy mekkora hátrány ha valaki mindenkivel törődni akar, már megtanultam, tanultam ezekből. De ez a lány teljesen más. Szüksége van segítségre, de nem akarja kimondani, nem akar gondot okozni. Gond? Gond lenne valakinek is? Az emberek vakok, nem látják a segélykiáltásokat. Nem segítenek senkinek. Magukkal foglalkoznak, önzőek és mindenkit kihasználnak.

Mikor szóltak hogy felébredt az altatásból bementem hozzá. Pulcsimat már levettem, hisz itt nem láthat senki, csak ő. Az ágy szélére ültem és figyelmet arcát. Majd hatalmas szemeit lassacskán kinyitotta. 
-Veled sem buszozok többet. - sóhajtottam. Szemei könnybe lábadtak, és az arcomat fürkészte.
-Jó jó buszozok csak ne sírj könyörgöm! Elfogyott a zsepim már. - tapogattam meg zsebeimet, de ő  halkan elnevette magát.
-Mi történt? - suttogta.
-Össze estél a buszon. Mentővel behoztak. - motyogtam.
-Mentő? Miért nem ébresztettél fel? Még sose láttam mentőt belülről! - nyafogta. El nevettem magam. Fantasztikus tulajdonságokkal rendelkezik. Bánat és boldogság egyben. Külön találmány ez a lány.
-Kisebb belső vérzésed volt. Megijesztettél. - piszkáltam a takaróját.
-Sajnálom... biztos ezer dolog lett volna. Köszönöm hogy behoztál. -  rakta rá meleg kezét az enyémre.
-Ugyan.. egyébként miért nem szólsz valakinek? Hogy ilyenek az osztálytársaid.. 
-Nem segítene senki.
-Szüleid? - kérdésemre elmosolyodott és megrázta a fejét.
-Ők rosszabbak mint az osztálytársaim.
-Segíthetek valamiben?
-Te? Nem ismerjük egymást. Neked is biztos sok más dolog van, mint hogy egy szerencsétlen lánnyal foglalkozz.
-Nem vagy szerencsétlen, azok szerencsétlenek akik nem veszik észre mit művelnek. - mondtam mérgesen.
-Örülök hogy legalább te is így gondolod. - mosolygott.
-Park Chan Yeol vagyok. - nyújtottam felé kezem.
-Song Ah Ri - rázott velem kezet.
-Látod? Már ismerjük egymást. - nevettem. - Felhívom az egyik ismerősöm hogy jöjjön elénk, és haza viszünk. Jó? - vettem kézbe mobilom.
-De.. én.. nem..
-Nem akarsz gondot okozni? Jó akkor ne okozz, de haza viszünk.

-Mi az? 
-Baekhyun. El tudsz jönni értünk az autóval?
-Ez most komolyan kérdezed?
-Kérlek.
-Chanyeol.
-Ne a nevemet gyakorold hanem ülj be abba a szerencsétlen kocsiba és gyere.
-Megint ugyanazt csinálod!
-Ez más. Majd te is meglátod. Siess mert itt büdös kórház szag van. - bediktáltam a címet majd le raktam a telefont. 

Amíg nem jött Baekhyun elbeszélgettem Ah Ri-val, sokat nevettünk, bár ő kevesebbet mivel még fájt a gyomra. Viccből még ujjcsatát is elkezdtünk játszani.
-Nem ér, hosszú az ujjad! - mondta dühösen.
-Ri Ri-ke kegyed a kicsike - nevettem.
-Te nőttél nagyra!! A vicceid fárasztóak! Mókamaki! - ütött kezemre. Az a két találkozás felért két évnyi ismeretséggel is. Mintha már a húgom lenne.
-Mindenki így viselkedik veled a suliba? - sóhajtottam.
-Tessék?
-Mindenki bánt téged?
-Igen. Egy lánnyal vagyok csak jóban, de ő pár hét múlva Amerikába költözik.
-Nem félsz?
-Mitől? 
-Hogy a dolgok elfajulnak?
-Ennél jobban? - nevetett fel kényszerből, amire én csak a szemem forgattam. Törékeny kislány, csomó jó tulajdonsággal, de ezt más miért nem látja?
-Miért vagy ilyen kedves? Nem félsz hogy kihasználnak? - ült fel nehezen és apró lábait lelógatta az ágyról.
-Ha kihasználnak akkor kihasználnak. Attól én még nem fogok neki rontani senkinek. Bár igaz hogy néha tényleg mást helyezek magam elé.
-Örülök hogy megismertelek. - mosolyodott el maga elé, majd megérkezett az üzenet hogy Baekhyun a kórház előtt áll.

Lementünk, majd kinyitottam az ajtót Ah Ri-nak.
-Jó estét. -köszönt halkan Baekhyun-nak.
-Szi... szia - nézte a lányt a visszapillantó tükörből.
-Koptatod az arcát! - ültem be Baekhyun mellé majd arrébb toltam a fejét.
-Nem mondtad hogy ilyen kicsi. Melyik testrészedig ér fel?- suttogta oda Baekhyun.
-Már bocsánat... de nem vagyok kicsi. 17 éves vagyok. 160 cm. Chanyeol nőtt túl nagyra! - dugta be fejét a két ülés között.
-De aranyos - motyogta Baekhyun.
-Jó na, menjünk. - morogtam.
-Hé - rángatta meg pólóm ujját Ah Ri.
-Tessék?
-Baekhyun a neve?
-Igen.
-Baekhyun! Nagyon szépen köszönöm hogy fáradozol értem! - fordult felé.
-Ugyan, hisz arra megyünk! - mosolygott Baekhyun.
-Hazug! - mordultam rá.

Nem értem miért támadják ezt a lányt. Csupa szív ember, vicces és komoly. Hogy lehet nem szeretni? Jelenleg úgy érzem a másik felemre találtam rá.

-Köszönöm szépen még egyszer! - szállt ki az autóból Ah Ri.
-Majd találkozunk még - mosolyogtam rá, amire ő bólogatott és besétált a kapun.

-Olyan aranyoooos - nyávogta Baekhyun mikor elindultunk.
-Sose hallgattok rám.
-Túl kicsi hozzád! Add nekem! 
-Nem egy baba!! Olyan mintha a húgom lenne. -sóhajtottam az ablakon kibámulva.
-Csak kétszer találkoztatok. És már is szerelmes lettél?
-Fogd be! Ez nem szerelem. Ez más.
-Keresztrejtvény?
-Gyengék a vicceid - morogtam.
-A tieid sem jobbak!

Mikor hazaértünk le lettem szidva hogy miattam nem tudtunk készülni a koncertre. Ezért a koncertig a stúdióba és a gyakornok szobába leszünk bezárva. Nem bánom, legalább már tudom a lány nevét. Song Ah Ri.

folyt. köv.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

+ Back to the blog?