Huang Zi Tao

Azt a napot soha nem értettem. A napot mikor megismerkedtünk. Nem félt, nem küldött el, nem szólt be. Olyan volt mind mindig is. Vidám és közvetlen. Soha nem gondoltam volna hogy így fogok megismerni egy számomra fontos embert. Nem is akartam többé abba a parkba menni. Úgy is végzek magammal, ő úgy sem fog keresni, és akkor nem fog számítani semmi. De ezek csak gondolatok voltak... mert én másképp cselekedtem. Elmentem. Mindennap. Találkoztunk. Először csak ült előttem és bámult. Mosolygott..még senki sem mosolygott rám. Nem beszéltünk, de hirtelen úgy éreztem valakit találtam.. valaki olyat akibe bízhatok. Hosszú évek után. Egy lányt. Akit mindig szeretni fogok. De már elkésett.. későn érkeztél Ne Rou.. későn. Nem tudtam vissza fordítani a végzetet. Bár lehet jobb ez így.

Valószínűleg te sem egy drogos, dohányzó barátot képzeltél el magad mellé, és nem is egy ilyen fiút akartál volna bemutatni a szüleidnek. Vicces a sors nem de? Megismerkedtünk, majd beszélgettünk és utána olyan volt mintha minden boldogságban telne. Boldogságban... amíg vége nem lett mindennek.

Melletted egy okos, jó képű, szerető embernek a helye. Nem olyannak mint én. Bár tudom hogy ezt te nem így gondolod. Tudom hogy engem vársz vissza, de hidd el Ne Rou.. ennek így kellet történnie. Amit együtt éltünk meg tényleg a boldogságban teltek. De nekem minden egyes perce fájt. És neked is. Tudtuk hogy közel a vég... de ennyire? Kérlek ne add fel, én végig vigyázni fogok rád... én drága Ne Rou-m...

-------------------------------------------------------------

-Ne csinálj rólam ennyi képet - takartam el a kamera lencséjét, de az még így is kattogott.

-Jó, de akkor mesélj magadról. - engedte el a kamerát majd előkapta a jegyzet füzetét. Mindig ez volt ha találkoztunk, talán kicsit frusztrált is hogy neki nem áll ez többől mint a fogalmazás elkészítéséből.

-Miért pont engem választottál?

-Mert te különleges vagy. - soha nem félt tőlem, nem undorodott tőlem.. semmi. Ugyan olyan töretlen volt velem szembe mint mindenki mással. Nem mondta senki még hogy különleges vagyok. Minden egyes szava fájt, fájt a dicsérete. Fájt hogy tudtam ez nem igaz. Hogy én nem ilyen vagyok.

-Megyek.. - idegesen felvettem  a fűről a táskám és felálltam.

-Tao.. - fogta meg a kezem.. utáltam az emberi érintést, de a puha keze megnyugtatott.. talán ő volt képes egyedül maradásra biztatni.

-Mit akarsz tőlem? Mit érdekel az életem? Menj haza és éld a boldog kis életed.. - rántottam ki kezem szorításából.

-Nem vagyok boldog Tao! Azt hittem az vagyok.. de nem... - fogta meg ismét a kezem. -Segíteni akarok.. segítségre van szükséged...-mondta nyugodtan.

-Nincs szükségem a szánalmadra. - sóhajtottam.

-És ezeknek a szánalmára szükséged van? - érintette meg karom hajlatát, utalva az innyekció nyomokra.

-Nem tudsz semmit.. alig pár hete ismerjük egymást... miért csinálod ezt? - emeltem fel a hangom.

-Mert mindenki élete fontos... főleg a különleges embereké. Erről nem te tehetsz Tao.. de te csináltad magadnak.

-Nem értelek..

-Tessék?

-Miért... miért vagy ilyen... én nem akarok neked fájdalmat okozni - túrtam hajamba.

-Tao..

-Mennem kell.. muszáj... - remegtek kezeim.

-Add be itt magadnak..

-Nem lehet..

-Tao..

-Szia... - csúsztattam ki kezem az övéből majd sietve elindultam.

-------------------------------------------------------------

Ne Rou.. miért voltál ilyen? Miért akartál olyannyira megismerni. Tudtad jól mit művelek magammal, de te mellettem maradtál. Mellettem.. aki mellett eddig nem volt senki. Remélem nem vetted szavaimat bántásnak... én csak téged óvtalak. Magamtól. A legjobbakat akartam neked. Akkor azt mondtad nem vagy boldog... miután elmélyült a kapcsolatunk az voltál? Mert én igen.. akkor is hogy tudtam elveszítelek.

Talán ha nincs az a feladatod.. meg sem ismerjük egymást. Ha nem tapadsz rám... nem vagy akaratos.. és olyan amilyen nem éltük volna át mindezt.. Ha hallgatsz a szavamra és tovább állsz akkor boldog lettél volna? Én nem hiszem.. Örülök mindennek... minden veled töltött másodpercnek. Új embert csináltál belőle. Egy megtört lélek voltam, megtaposva.. eltiporva. De te a leggyönyörűbb mozaikot képezted bennem.. adtál egy szívet... a te szíved felét.. ami a szerelmedet jelképezte... Hisz nekem soha nem volt szívem... de veled együtt.. egyként egy dobogó szívvel képes voltam élni egy kicsit. És ezt mind neked köszönhetem.. Úgy vélem megjavultam.. és én várni foglak.. hisz a szíved hozzám tartozik.. örökké.. akármi is történjen.. ugye Ne Rou?

folyt. köv.