051. Picture - 5. rész
2012. június 21., csütörtök ∞ 17:19 ~ 0 p ö t y i k e
Ne Rou
Bármikor elküldhetett volna de nem tette. Eltűrt engem.. és a látszólagos gondtalan életem. Sose hittem hogy hiányozhat valami az életemből, hisz mindig mindent megkaptam... de téged Tao.. téged miért nem kaptalak már meg előbb?

Segítség. Egy olyan szó ami kétértelmű. Ha ki mondod egy számodra veszélyesnek ítélt esetben akkor azt jelenti hogy szükséged van valaki olyanra aki megment.. aki segít. A segítség lehet olyan értelmű is hogy segítenek. Segítséget nyújtanak neked. Tao.. te nem mondtad ki soha ezt a szót...igaz? De magadba biztos sokszor felkiáltottál.. 'Segítség... segítség.. mentsetek meg önmagamtól...'

Nem tetted fel soha a kérdést 'Nem próbálod ki te is?' ... pedig.. érted talán megtettem volna. Tudtam jól hogy neked nem sokára itt a vég... és csak egy módon mehettem volna veled tovább.. ha arra a kérdésre igennel válaszolok. De soha nem tetted fel.. soha nem beszéltünk erről. Az is csoda volt hogy hosszú kéréseim folytán elmondtad végül a történeted.. talán a 27. alkalommal mikor találkoztunk. Igen.. ennyire tudom. Hisz jegyzeteltem. Minden szavad papírra került. 'Csak azért lettem ilyen mert féltem a szüleimtől. Egyszerre mindenki eltávolodott tőlem. Egyedül maradtam... társ kellett.' - 2011. 06. 30.
--------------------------------------------------------------------
Újabb nap, újabb pillanat amit Taoval tölthetek. Tényleg ez már a sokadik találkozónk, de nem történik soha semmi. Ülünk. Nézünk. Semmi sem történik az ég világon. Előveszem mindig a kamerám, lefényképezem, ő rám szól hogy ne csináljam.. de én folytatom. És végül ő hagyja. De ez a nap más... teljesen más volt. Talán elkezdett megbízni bennem.

-Szeretek kint ülni, mert itt szabadnak és gondtalannak érzem magam. Nem zavar senki.. vagyis... eddig nem zavart senki ... nyugodt lehettem és kiélvezhettem a bennem áramló szerek hatását. - törte meg hirtelen a csendet Tao.
-Zavarlak?
-Nem tudom... nem tudom mit higgyek rólad Ne Rou.. te olyan más vagy.. szeretnék olyan lenni mint te. - érintette meg az egyik tincsem amit az arcomba fújt a nyári szellő és helyére terelte. Megrezzentem. Most olyan más volt. Mikor úgy találkozunk hogy beadta magának a napi adagját.. mindig más.. de most különösképp az volt.
-Mi történt Tao? - nyúltam keze után és megfogtam, mindig elhúzza, de most nem tette.
-Az élet az történt.... én... már nem bírom.. - szemei könnyesek lettek. A sok érzelme felszínre került.
-Tao.. - engedtem el kezét majd arcára tettem enyémet. -Nem adhatod fel...
-Én már rég feladtam Ne Rou. - húzta el fejét majd megtörölte szemeit. -Csak azért lettem ilyen mert féltem a szüleimtől. Egyszerre mindenki eltávolodott tőlem. Egyedül maradtam... társ kellett. - suttogta. -Ezért adtam fel..
-Én segítek Tao...
-Ugyan miben és mit? Én csak álmodni tudok arról a világról amiben te élsz. De már álmodni is kevés ideig tudok...
-Ne mond ezt! - emeltem fel a hangom.
-Senki nem tud segíteni. Még is mit vársz? El romlott minden!! Nem is ismersz!!
-Tao!! - szemeim könnybe lábadtak -Fejezd be! Én itt vagyok! Azt akarom hogy végre boldog legyél! Azt akarom hogy ez eltűnjön - mutattam szúrás nyomaira - Azt akarom hogy másképp láss mindent! Mióta megpillantottalak én másképp látom a dolgokat... Te miért nem vagy képes erre?
-Miről beszélsz? Álomvilágban élsz. Nem fog eltűnni! Utálom mikor okoskodnak nekem! Egész életembe ezt hajtogatták, és képzeld semmi sem lett boldogabb vagy másabb!! - kiabált. Mérgembe kezemet magasba emeltem és arcon csaptam.
-Lehet nekem nagyobb szükségem van rád mint neked rám! De én kitartok amellett amit mondtam és azon leszek hogy boldogabb legyél! Ha tetszik ha nem! - kapkodtam a levegő után.
-Miért teszed ezt velem? Miért vagy erre képes? Csak.. hagynod kéne.. - mondta elfordulva.
-Szeretnélek jobban megismerni. 
-Csak egy fogalmazást akarsz írni.
-Nem Tao.. amit akarok az te vagy.. - meglepődve rám nézett.
-Majd.. holnap.. - sóhajtott és felállt. Arcát megdörzsölte ott ahol a piros kéznyomom volt található.
-Bocsánat..
-Mindegy.. mások vagyunk... 
-Ugyan úgy a boldogságunkat keressük.. - erre megint rám szegezte tekintetét.
-Szerinted az enyém is ott van ahol a tied? - kérdezte alig hallhatóan.
-Szerintem épp egymással szembe állnak.. a két boldogság és a gazdájuk. - mondtam komolyan a földet nézve. Azt hittem ezeket a szavakat nehezebb kimondani.. de valahogy... ha vele vagyok mindig kitudom ezeket mondani.
-Ki vagy te?
-A segítséged. - néztem rá.
-Nem hívtalak.
-De én itt vagyok.
-Idegesítesz.
-Te is engem - vágtam vissza. Halványan elmosolyodott. 
-Akkor miért beszélünk egymással? Ilyenekről? - vette hátára táskáját.
-Hogy minden megoldódjon. - nem válaszolt vissza csak csöndben elindult.
-Jó munkát... - kiáltottam utána.
--------------------------------------------------------------------
2011. 06. 30. - A nap amelyen elkezdődött minden. A nap melyen megnyíltam, hisz ha nem teszem talán már akkor elveszítem. Nem is tudom mit gondolhattam. Miért mondtam azokat a szavakat. De reméltem nem szakad félbe akkor semmi. Hittem magamban, benne.. bennünk. Csak a boldogságunk lebegett a szemem előtt.

Vajon mit gondolhattál akkor rólam? Őrültnek néztél igaz? Mindenkiről volt véleményed, vajon rólam mi volt? Mindig is szerettem volna tudni. Mit tehetek érted.. mit áldozhatok érted... de a végére kiderült hogy semmit. Makacs voltál... nem engedtél nekem.. Elhitetted velem hogy működik.. aztán.. vége lett mindennek. Eltűntél... nem találkoztunk.. hisz.. kórházba kerültél. Egy nap hívtál... a hangod nagyon halk volt. Ahogy meghallottalak sírni kezdtem. Hiányoztál. De ezt nem mondtam, reméltem hogy érzed. Utána minden napom megváltozott... melletted akartam lenni.. Az az ember mellett aki megváltoztatta az életemet.

folyt. köv.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

+ Back to the blog?