Huang Zi Tao

Egy ponton tényleg megváltozott a kapcsolatunk, talán akkor mikor tényleg megpróbáltál segíteni nekem. Akkor mikor én megnyíltam feléd. Úgy éreztem veszteni valóm úgy sem lesz, hisz ha ki is használnál már közel a vég. Az életem vége. Mindig is bizonygattam magamnak hogy soha többé nem engedek magamhoz közel senkit... de te más voltál. Követeltél engem.. életemben először harcolt egy lány az Én szerelmemért.. és az te voltál Ne Rou.

Kifosztottad a testem, de vele a tiéd is kiürült.

Nem mutattam, mert nem értetted fájdalmamat,

mert érzéketlenséged érzékenységem megölte.

Birodalmad a fájdalmon túl van.

Tudom hogy végig kiakart mellettem tartani, de nem hagyhattam hogy tegyen magával valamit. Ezért minden egyes közeledésénél egy lépést hátra kellet tegyek, meg kellett bántanom minden percben, csak azért hogy mérges legyen rám és ne legyen teljesen szerelmes belém. Magam sem hittem hogy azon a napon én nem tudom megállni magam.. és én lépek.. ő meg szeretne hátra lépni, de magamhoz rántom. Huzavona volt az egész kapcsolatunk, se veled se nélküled. De ez így volt tökéletes. Ha már én nem voltam az Ne Rou és a kapcsolatunk az volt. Azt az éjszakát nem kellett volna együtt töltenünk, ott mélyült el minden, ott jöttünk rá hogy elfogjuk veszíteni egymást.. és nincs vissza út. Akkor 2011. 07. 21-ét írtunk. Akkor mondtam el neki mindent, és ő is nekem. De egy szó.. egyetlen szó nem hangzott el a szánkból.. Nem mertük kimondani... Csak akkor vettem én is a fáradságot mikor már a gép sípolni kezdett.. és kimondtam.. először.. hogy..

'Szeretlek'

-------------------------------------------------------------------

Párszor már próbáltam mesélni neki, de a végére mindig össze vesztünk. Így volt jó. Hisz nem bántottuk meg egymást. Mióta megismertem a drogokat nem használom annyiszor.. viszont dohányozni elég rendszeresen elkezdtem. A drogokra már csak azért nem volt annyira szükségem mert más drogom volt. Ne Rou. Elterelte a figyelmemet.. és szavaival itatta véremet, rá kellett figyeljek, és nem arra hogy tönkre tegyem az életem.

2011. 07. 21-e van. Esik az eső, hosszú meleg nyári eső. Ilyenkor nem szoktam ki menni a parkba, de most úgy éreztem muszáj ott legyek. Soha nem gondoltam volna hogy ő képes ott ülni az esőbe és rám várni.. Akkor néztem rá teljesen máshogyan. Ott kuporogva a fa törzsénél, elázott hajjal, a kameráját próbálja óvni az esőtől, de közben ő maga is csurog víz. Fekete esernyőmmel fölé álltam, megvédve őt a további elázástól.

-Miért ülsz itt? Zuhog az eső. - sóhajtottam.

-Téged vártalak.. - mosolygott rám, mintha ez a dolog a legtermészetesebb lenne.

-Megfogsz fázni.. - most először hagyták el aggódó szavak a számat.

-Nem baj.. legalább itt vagy.. - dörzsölte meg karjait, látszólag fázott kicsit.

-Menjünk. - nyújtottam kezem hogy felsegítsem.

-Hova?  - fogta meg hideg nyirkos kezével az enyémet és felállt.

-Haza kísérlek. 

-Veled szeretnék lenni. - fogta még mindig a kezem.

-Nem lehet. Mellettem nem vagy biztonságban. - talán most először nem mondtam azt  hogy nem ismer, vagy nem is tudja mi a bajom. Látszott rajta hogy most nem a segítség miatt szeretne velem lenni. Csak úgy.. talán kicsit.. maga miatt.

-Tao.. én ezt szeretném. - mondta határozottan, de nem foglalkoztam vele.

-Menjünk.. - engedtem le kezünket, de még mindig fogtuk egymásét. Makacsul tudomásul vette hogy nem tehet mást, ezért elindultunk. Ma még nem láttam fényképezni, pedig mikor találkozunk mindig azt csinálja. Mi történhetett? Mikor odaértünk becsöngetett, feje felett még tartottam az esernyőt, majd ajtót nyitott egy alacsony, barna hajú idősebb nő. Az anyukája volt. Vidáman üdvözölte, és ecsetelte hogy mennyire aggódott érte, mert a telefonját sem vette fel.

-Kérlek.. - fordult vissza felém. Megráztam a fejem. Tudom hogy be akar invitálni a házukba, de én nem tartozok ebbe a világba. A kezemet erre jobban szorította mint aki soha nem akar elengedni.

-Ugyan már fiatal úrfi.. örömmel látjuk a lányom barátait! - mosolygott rám anyukája. Teljesen olyan volt mint Ne Rou, boldog és gondtalan. És kedves... velem.

-Tao.. - simogatta kézfejem Ne Rou. Miért csinálja ezt? Nem érti hogy ez nekem fáj? Fáj a tökéletessége.. a tökéletes családja... fáj a szerelme... Ritkán fordult elő ilyen, de most sem tudtam nemet mondani neki, így bementem. Meleg családi hangulat, nagy asztal ahol mindenki elfér. Friss levegő, boldog emberek. És akkor most itt vagyok én. Biztos nem fogadnának szívesen ha tudnák miket művelek magammal. Szó nélkül felmentünk Ne Rou szobájába, előkapott egy törölközőt és elkezdte hajáról felitatni a vizet.

-Ülj csak le - mutatott a kanapéra.

-El kell menjek...

-Nem.. nem kell... Tao ahol én otthon vagyok ott te is otthon vagy.. - lépett elém a törölközővel a fején. 

-Ez nem ilyen egyszerű..

-Persze hogy nem.. de kérlek.. most legyél velem.. - a víz tükröződött a topja alól kibukkanó kulcscsontján, arcán csorogtak a víz cseppek a hajából. Olyan más így látni.. olyan más most egy lányra így nézni.

-Jó - mondtam halkan a földre szegezve a tekintetem. A szobába csak a Ne Rou ról lecseppenő víz cseppek törték meg a csendet.

-Segítesz? - tartotta elém a törölközőt, ránéztem és aprót bólintottam. Oda tessékelt az ágyhoz, leültem rá, ő meg elém a földre. Fejére borítottam a törölközőt és haját kezdtem el szárítani fele. Eszembe jutott mikor még kicsi voltam az én anyukám is így csinálta, amikor elázva értem haza az iskolából. A régi emlékek.. amiket még emlékeknek lehet nevezni. Akkor nem volt fájdalom, csak boldogság. Az emlék áradatra megfájdult a fejem.. hirtelen felálltam és az ajtó felé indultam.

-Nem tudom.. nem tudom ezt csinálni.. - kócoltam össze hajam idegesen.

-Tao nyugodj meg - jött utánam Ne Rou és átölelt hátulról. Levegő után kapkodtam, nem tudom mi ütött belém, de úgy éreztem hogy forog a világ. Most éreztem azt hogy szükségem van rá, muszáj hogy segítsen.. hogy mellettem legyen. Ne Rou kezét megragadtam majd oda nyomtam egész testét az ajtóhoz.

-Tao? - nézett rám kérdőn. Nem voltam vele durva, vele soha nem tudtam volna az lenni. Szemeim akaratlanul is könnyezni kezdtek, éreztem ahogy a sós nedv érinti számat majd végig cikázik a nyakamon. Ne Rou puha kezét arcomra helyezte és végig a szemembe nézett.

-Muszáj.. - szuszogtam, nyugodt voltam, de a fejembe így is más motoszkált.

-Nem kéne Tao..

-Csak te tudsz megnyugtatni Ne Rou - próbált szabadulni, de ő sem volt képes elszakadni tőlem. Várt arra ami bekövetkezett, ő is akarta, csak talán nem most, vagy félt. Bár szerintem én jobban féltem, hisz arcom egyre közelebb volt az övéhez, még sem mertem rögtön megcsókolni.

A távolság vészesen fogyott közöttünk, lágy ajkaink egymásra helyeződtek. Félénken, mint egy kis gyerek aki először ízleli meg féltett cukorkáját úgy kezdtünk el csókolózni. Furcsa volt, mintha minden kételyem, boldogtalanságom és fájdalmam átkerülne az ő testébe. Megremegett, de még sem engedte hogy abba hagyjam. Talán akkor voltam a legboldogabb... de mégsem mert az akkor volt mikor elesett a táskámba, hisz ha az nincs akkor most ez sincs. Nem kerültünk volna soha ennyire közel egymáshoz, nem beszéltem volna soha senkinek az érzéseimről, nem vallottam volna be soha semmit, ha nem ismerem meg Őt.

-------------------------------------------------------------------

Az a nap hozott össze minket, azon a napon lettünk egymáséi, elfogadtál még akkor is ha olyan voltam. Egy csődtömeg, aki utálja magát és az életét. De neked így is jó voltam. Nem tudtuk egymás kedvenc színét, ételét meg ilyeneket.. de egymás érzéseit tudtuk.. minden pontját, hisz ez éltetett minket, és téged mai napig is éltet. Mindig is mondtam légy boldog.. légy olyannyira boldog mint amilyen én soha nem lehetek. Figyelni fogom a boldogságod út vonalát.. figyelem minden mozzanatod és segítek neked, segítek a boldogságodban.

Örökké melletted leszek Ne Rou.

folyt. köv.