Ne Rou

Az az éjszaka olyan más volt. Boldogságunkat a fájdalom fűszerezte. Egymáséi voltunk, szükségünk volt a másikra, ez volt a boldogság, de a fájdalmat az tette ki hogy tudtuk ez nem tart örökké. Tao, mit éreztél abba a pillanatba? Hisz én próbáltam ellenkezni, de te követelted érintéseimet, követelted hogy a tied legyek. Igazából féltem egy kicsit, féltem tőled, talán akkor először. De ez a félelem más volt, mert csak attól féltem hogy vége lesz mindennek, hogy többé nem lehetek boldog. Ezért talán haragudtam is rád. Haragudtam azért  mert ezt tetted magaddal, mert nem vártál rám.. és ezért elveszítettelek.

Utána olyan sokszor jött hozzánk, olyan sok időt töltöttünk együtt mintha csak egy álom lenne. Megváltozott, mosolygott, nevetett. De egyre vékonyabb lett, sápadtabb és sokszor volt beteg. A szüleim nagyon megszerették, pedig tudták hogy mit tett magával. Láttam rajta hogy kezd boldogabb lenni, de azt is láttam hogy közeledik az amire sohasem vártam.

---------------------------------------------------------------------

Arca látványára kelni mindennap, felülmúlhatatlan volt, boldogsággal töltött el. Sima, fehér arcán nyugvó gyönyörű szemei, halvány mosolya felülmúlhatatlan látvány volt. Mint egy gyönyörű festmény, vagy egy örökké tartó fotó. Igazság szerint minden reggel titokban lefényképeztem, rengeteg képem volt már róla, de soha sem elég. De egy nap ez megfordult.

Halk kattanásra keltem, lassan kinyitottam a szemem, de nem Tao arcával találtam magam szembe hanem a fényképezőgépem elejével. Tao engem fényképezett.

-Az az én gépem. -mosolyogtam. A fényképezőgép újra kattant.

-Nem baj. - ült fel Tao az ágyban, és folytatta a fényképezést.

-Nem is tudtam hogy tudod használni. - terültem el.

-Csak egy gombot kell megnyomni. - a kattanások ismétlődtek.

-Tessék? - ültem fel kicsit mérgesen Tao elé.

-Na csak vicceltem, tudom hogy te ügyesebb vagy, de nekem ez csak gomb nyomogatás. - mosolygott.

-Elég lesz. - vettem ki a kezéből a gépet, de ő mosolygós arccal ült előttem. Olyan furcsa volt, mintha nem lenne magánál.

-Készítsünk egy közös képet - hajolt közelebb, majd elénk tartotta a gépet és kattintott párat.

-Tao.. minden rendbe? - fordultam aggódva felé, róla folyt a víz majd köhögni kezdett és beszaladt a fürdőbe. 

Aggódva rohantam utána, vért köhögött fel, éreztem hogy most érkezett el az a pillanat.. mikor igazán aggódni kell a kapcsolatunk alakulása miatt. Próbáltam segíteni neki, de nem engedte. Ezután nem engedett semmit. Azt mondta semmi sem történt. A következő napokban veszekedni kezdtünk majd 2011. 08. 19-én eltűnt, és nem láttam többé.... addig a napig..

Miért mentél el Tao? Tudtad egyáltalán hogy magamat fogom hibáztatni? Hogy egy pár nap alatt tönkre ment minden amit eddig felépítettünk? Amiért annyit dolgoztunk. És te elmentél. Az nap már nem voltál mellettem mikor felkeltem, csak a fényképezőgép volt mellettem alatta egy borítékkal. A borítékban egy levél volt amit te írtál.

---------------------------------------------------------------------

Akkor, addig a pillanatig amíg nem találkoztunk újra lelkileg megtörtem. Szüleim nem ismertek rá a mindig vidám lányukra, már csak egy fekete ruhás, kócos hajú összetört lelkű lányt láttak maguk előtt. Olyan voltam mint te Tao.. mikor téged hagyott cserben mindenki. Mert számomra te voltál a mindenki... Te jelentettél mindent számomra.. mióta csak megismertelek. És akkor csak úgy ott hagytál. Nem is sejtettem milyen súlyos dolog miatt mentél el. Előhívattam a képeket, és mikor átnéztem őket egy csomó kép volt rólam. Tao.. te titokban mikor aludtam lefényképeztél?

Volt egy jel is a képek között. Tao orvosi leletei. Minden ott volt. Direkt fényképezte  le hogy megtaláljam? Ott volt a dátum is.. a halálának a dátuma. 2011. 09. 19. - halálának a várható időpontja, tüdeje összeesik, és légzési elégtelenség illetve tüdő rák miatt halhat meg. Te tudtad mikor lesz vége. És képes voltál pár nappal előtte itt hagyni? És ezt így kellett megtudjam? Tao.. miért?

A papíron szerepelt a kórház címe is. Szeptember elseje volt. Iskolába kellett volna menjek, de ugye előtte mentem be előhívatni a képeket. Úgy döntöttem nem megyek be az iskolába. Ahogy csak tudtam rohantam a kórházba. Szerencsére a közelben volt. Berontottam az épületbe. Letámadtam a recepcióst. Kiderítettem hogy Tao melyik szobában van, még nem késtem el... még élt.. de nem is hasonlított önmagára. Sírva mentem be szobájába, meglepődve rám nézett és halványan elmosolyodott.

-Már vártalak - suttogta.

---------------------------------------------------------------------

Soha nem gondoltam hogy ennyire fogok egy olyan emberre hasonlítani akit mindig is megakartam változtatni. De boldog vagyok, még akkor is ha már nincs velem. Az utolsó napokban vele lehettem. Foghattam a kezét. A végéig. És halhattam a szót. A szót amit már annyira vártam tőle.

folyt. köv.