Huang Zi Tao

Drágám, én minden  porcikádat szerettem, örökké szeretni fogom. Olyan voltál számomra mint az embereknek a levegő. Nélküled idáig sem jutottam volna el, sőt semeddig. Megtanultam feladni dolgokat, megtanultam egy ember érdekeit nézni, olyanét aki nem én vagyok. Megtanultam elfogadni másokat, főleg téged. Megtanultam mosolyogni és nevetni. És ezt csak neked köszönhetem Ne Rou. Olyan voltál mint egy anya aki megtanít mindent a kisfiának. Minden jót, minden szépet. A te világodba bekerülni mindent megért. Megérte tovább  élni, megérte rád várni. Megérte beléd szerelmesnek lenni.

Halál. Olyan szó ami szemszögektől függően jelenthet mást, de ez csak az érzésekre hat. Ha az én halálomról beszélünk akkor én meghalok, soha nem ébredek fel, nem lehetek a mellett akit szeretek, csak távolról figyelhetem. Láthatom megöregedni, láthatom ahogy hibákat követ el vagy épp jót cselekszik. De nem ölelhetem át, nem beszélhetek hozzá és nem támogathatom. Ha Ne Rou-t nézzük, és azt ahogyan ő nézi végig a halálom akkor ő még csak nem is láthat engem miután eltávoztam az élők sorából. Azt hittem én jutok rosszabb sorra, de tévedtem. Tönkre tettem valakit aki szeretett, és olyan sorsra jutott mint én. De lehetőséget kaptam és megakadályozhattam ebbe, nem teheti azt magával amit én.

Tanulhattál volna belőle már Ne Rou.

--------------------------------------------------------------------

Aznap mikor előhívatta a képeket és bejött hozzám olyan más volt. Mintha a régi énemet láttam volna benne. Fekete atléta, rajta az én fekete pulcsim és a  fekete  csőnadrág. Ezt mind én tettem veled. Összetörtél mert otthagytalak szó nélkül, és tessék most egy kórházba kell hogy újra láss. Nem hittem volna hogy elfogsz jönni, hogy észreveszed a jelet. Bár reméltem hogy előbb mész a képeket előhívatni, de nem ez történt. De tényleg titkon vártam rád, titkon az ajtót bámultam hogy mikor futsz be rajta, de mindig csak a nővérek jöttek, és te csak az utolsó napokba toppantál be.

Eleinte sírtál, láttam rajtad hogy fáradt vagy, hisz mindig korán keltél hogy be tudj jönni hozzám és utána még iskolába is menjél. Iskola után haza mentél ételt készítettél és behoztad nekem. Aminek én nagyon örültem hisz a kórházi koszt nem nekem való volt. Mindig itt ültél mellettem és beszélgettünk, most tudtuk meg a másik összes apró titkát. Mitől fél, kedvenc színe, kedvenc állat stb. A mitől félsz kérdésre mind a ketten másképp válaszoltunk, de a lényege ugyanaz volt.

-És Tao.. te mitől félsz? Mi a legnagyobb félelmed? - ült ágyam szélén Ne Rou, pulcsim hosszú ujja eltakarta egész kezét,  de még így is piszkálta ujjaimat.

-Talán.. talán az hogy meghalok.. sose gondoltam volna hogy mikor eljön a vég akkor fogok félni tőle.. - mondtam halkan. -És neked Ne Rou? Mitől félsz leginkább? - tettem fel én is a kérdést.

-Attól hogy elveszítelek.. -csordult le egy könnycsepp az arcán. -Félek attól hogy most nekem nem fog segíteni senki, félek hogy az akit a legjobban szerettem örökké eltűnik az életemből - kezdett el sírni.

Ne Rou egyre többet jött be hozzám, közbe írta a fogalmazását, mivel a szülei mondták a tanárnak mi történik most az életében haladékot kapott, így szeptember végére kell leadnia munkáját. Mindig felolvasott nekem belőle, hisz rólam írta.. vagy is inkább rólunk. 

Ahogy ahhoz a bizonyos dátum felé közeledtünk úgy tűnt minden rendbe lesz, javult az állapotom is, tólószékben már a szobámat is elhagyhattam. 2011. 08. 18-án Ne Rou egész nap bent volt velem. Elmentünk egy kicsit sétálni, persze eléggé furán mutathatott hogy ő tolt a tolószékben, de legalább kimozdulhattunk. Egy kisbolt mellett hallattunk el, Ne Rou bement innivalóért addig én kint megvártam. Egy aprópénzes ajándék automata volt mellettem, ami a kisgyerekeknek nagyon tetszett.

-Nézd nézd egy gyűrű! De jó! - ujjongott szerzett ékszerével a kislány. Hirtelen ötlettől vezérelve közelebb gurultam hozzá és megszólítottam.

-Szia.. ha adok több aprópénzt oda adod nekem azt a gyűrűt? Tudod a barátnőmnek igazán tetszene, de én nem vagyok olyan szerencsés hogy pont egy gyűrűt forgassak ki az automatából - mosolyogtam rá a kislányra.

-Nem.. tudom.. nekem is nagyon tetszik... - forgatta kezébe a gyűrűt.

-Látod bent azt a nénit a boltba? Ő a barátnőm, ugye milyen szép?

-Igen, nagyon szép. Neki szeretnéd adni a gyűrűt?

-Igen, elszeretném venni feleségül. Majd neked is biztos fog adni egy aranyos fiú egy gyűrűt.

-Tényleg?

-Igen, cserélünk? Amennyi aprót én adok neked abból már egy plüss macit is vehetsz. - nyújtottam elé a pénzt.

-Macit? Rendben. -csillant fel a kislány szeme majd odaadta a gyűrűt és elvette a pénzt.

-Mit csinálsz? - jött ki a boltból Ne Rou.

-Semmit - mosolyogtam rá. -Nem húztad be a féket és idegurultam. 

-Ne most viccelődj. - sóhajtott és a kezembe nyomott egy kis palack vizet.

Mióta megismerte egyre inkább kezdtünk szerepet cserélni. Mára már én vagyok a vidám, nevető személy és ő az akinek mindenre figyelnie kell, fáradt és ettől kicsit mogorva. Vagy egyszerűen csak fél.

Nagyon sokat mászkáltunk a környéken, majd este fele vissza tértünk a kórház területére. Mondtam Ne Rou-nek hogy menjünk a hátsó udvarba kicsit, de ő ellenkezett mert hogy már sötét van. Majd sikeresen meggyőztem és hátra tolt. A virágos kert szépen ki volt világítva, és így ősz elején is virágzott a hátsó udvar. Kellemes idő volt, egy enyhe őszi levegő. 

-Miért jöttünk ide? - nézelődött Ne Rou a kilátásban.

-Szeretnék tőled kérdezni valamit - tápászkodtam fel nagy nehezen a tolószékből.

-Ülj vissza.. gyenge vagy még.. - fogta meg segítően a karomat.

-Ugyan már.. tudod jól hogy most már jobban vagyok..

-Tao..

-Na most én beszélek.. - néztem szemébe. -Szeretném ha újra önmagad lennél Ne Rou, én veled igazán boldog voltam, és szeretném ha ezután is olyan lennél mint amikor megismertelek téged... - köhögtem bele beszédembe, amire aggódóan megszorította a kezem Ne Rou. -Aish.. jól vagyok.. 

-Ülj le..

-Nem! Szóval.. tényleg hallgass rám.. és szeretném megkérdezni tőled hogy... - vettem ki zsebemből a gyűrűt majd kézfejét is megfogtam kezembe és nehézkesen letérdeltem elé.

-Tao... ugye.. nem..  - szeme csillogott a vissza tartott könnyeitől.

-Lennél a feleségem? Tudom hogy nem egy megfelelő környezet.. meg nem is valami nagy szám a gyűrű sem... de egy drogostól nem telik több.. én igazán örülök hogy ezt a pár hónapot veled tölthettem Ne Rou és ezt szeretném meg köszönni. Melletted jobb ember lettem. - könnyekkel telt szemei eláradtak, már csak aprót bólintott, és én felhúztam ujjára a kis játék gyűrűt. Felsegített majd megöleltük és megcsókoltuk egymást. -Légy boldog jó? Tudod jól hogy én nem leszek melletted.. de ezt meg kell ígérd nekem!

-Rendben.. de ... ilyet ne mondj többé.. - ölelt meg még egyszer majd vissza vitt a szobámba és ő is haza ment.

2011. 08. 19. Ma érzem magam a legjobban, Ne Rou mondta hogy később jön mert délután vannak órái és csak este tud bejönni hozzám. Tényleg nem hittem volna soha hogy ma lesz az a nap amikor vége szakad mindennek. Ahogy teltek az órák úgy egyre rosszabbul éreztem magam, később Ne Rou anyukája is meglátogatott, de akkor már gyógyszerekkel próbálták rendbe tartani a testem. Hirtelen rohamom lett és össze omlott a tüdőm. Anyukája sírni kezdett, a nővérek és orvosok beözönlöttek a szobába. Lélegeztető gépre tettek, maszkot raktak a számra és próbáltak életbe tartani. Végig Ne Roura gondoltam és arra hogy most nincs itt, nem tudom elmondani neki hogy mennyire szeretem. Anyukájára pillantva kimondtam nehezen Ne Rou nevét, anyukája elővette telefonját majd tárcsázta Ne Rou-t. Bekapcsolta a telefonján a kamerát, elmondta neki hogy már nem fogom tovább bírni hogy összeesett a tüdőm és lélegeztetőn vagyok. Hallottam ahogy Ne Rou sírni kezd, majd anyukája elém tartotta a telefont és láthattam is arcát.

A könnyei csak úgy ömlöttek szeméből, láttam hogy már úton volt, de ahhoz távol hogy ideérjen.

-Ne Rou... - mondtam halkan nevét.

-Tao!! Tarts ki könyörgök! Kérlek! Mindjárt ott vagyok!!! Kérlek!!! - kezdett el futni.

-Figyelj...rám...-a maszkba hangom alig hallható volt.. de Ne Rou figyelt, szavaimon csüngött.

-Kérlek... - törölte meg könnyes szemét, de véletlenül elesett. A kamerán keresztül nem láttam semmit csak a szürkülődő eget, majd újra Ne Rou arcát.

-Kérlek.. könyörgöm... - zokogott tovább.

-Meg kell ígérned amit mondtam neked... - vettem le magamról a maszkot, a gépek sípolása megszaporodott. -Kérlek... - hangom egyre jobban halkult... -Szeretlek - mondtam utolsó levegőmmel, majd a gépek kihaló sípja hallatszott már csak a szobában.

Ne Rou tényleg ígérd meg... minden egyes szavad tartsd be és ne tegyél semmit, könyörgök... ne okozz nekem csalódást és fájdalmat, én csak azt szeretném hogy boldog légy, a képekkel, az emlékekkel együtt. Hisz mindig is az én menyasszonyom leszel, én drága Ne Rou-m.

folyt. köv.