Aznap tényleg próbáltam sietni hozzá, gondolkoztam azon is hogy elmegyek az utolsó óráimról, de biztattam magam hogy az állapota javult, biztos nem jön el a halála, hisz jól van. Tévedtem. Életem legnagyobb tévedése volt. Mikor a szerettedet mindennap látod megnyugodsz hisz ott van, de mikor ezek a pillanatok elmúlnak csak magad maradsz, nem számíthatsz senkire, hisz senki sem tudja hogy mit vesztettél el, senki nem értheti ezeket a fájó érzéseket.

Tao, miért kérted meg a kezem ha tudtad hogy ez lesz? Hisz te tudtad, csak engem akartál megvigasztalni nem? Bár.. ez úgyis csak egy jelkép, a mi jelképünk. Hogy egymás életének részei voltunk, és leszünk is örökké.

A halála után már nem beszéltem senkivel, bezárkóztam és csak a fogalmazásomat írtam. Ezek csak betűk lesznek mások szemébe, de nekem ezek a színtiszta érzéseket jelképezik. Írtam egy fogalmazást egy olyan emberről akivé később én váltam. Mintha a jövőm tanúja lettem volna. Mintha én lennék Tao.. a jövő béli Tao.

-----------------------------------------------------------------

Az élet másik oldalán - részlet

Egyszer megismertem a jövőm. Egy jövő kép volt, de más alakban. Fiú voltam, a nevem Tao volt. Legalábbis akkor, ebben a történetben még nem gondoltam volna hogy ez a történet a jövőm bevezetője lesz. Megismertem a boldogságot, ami fájt. 

{...}

Az az ember sötét volt, magányos és boldogtalan, még is vonzott. Le fényképeztem, de ő nem reagált. Mindig csak annyit mondott ne csináljak róla annyi képet. Tartózkodó volt, magának való. Meg akartam ismerni. Kíváncsi voltam. Pedig ég és föld voltunk. 

{...}

Drogozott, dohányzott. Még sem hagytam ott. Segítettem neki, próbáltam neki segíteni, de nem tudtam. Későn érkeztem. Későn tudtam beavatkozni életem másik felébe. Abba a felébe ami romlott volt, és segítségért kiáltott. Későn halottam meg a szavakat, és későn érkeztem. Pedig mindig figyeltem messziről, de nem mertem közeledni, csak azon a napon léptem hozzá titokban. Lebuktam hogy fényképeket készítek róla de utána nem tudtam szabadulni tőle. Kíváncsivá tett. Én lettem a legkíváncsibb a földön.

{...}

Mintha egy kiscica lettem volna aki a világ legfélelmetesebb kutyájára vágyott. De történetünk végére ez megcserélődött. Ő lett a kiscica, és én a legfélelmetesebb kutya. Azon voltam hogy boldog legyen, de ezáltal minden erőm elhagyott, mindenemet neki adtam. Majd mikor meghalt, én is meghaltam vele. Hisz a részem volt, egy rész belőlem. Az én jövőm. És saját magam lettem a múlt.

{...}

Az emberek nem tudják ezeket az érzéseket átélni, hisz amíg ők nem tapasztalják meg nem tudhatnak semmit. Egyedül csak szemtanúk lehetnek. Akik szülők, vagy barátok. És csak annyit tehetnek hogy végig nézik ahogy tönkre teszed az életed.

{...}

Aki itt meghalt az igazából én voltam. Egy olyan lány halt meg bennem aki mindig mosolygott és fényképezett. A végére kiderült hogy aki az igazi megmentő volt az Tao volt és nem én. Én kértem segítséget, és én adtam fel. Feladtam a boldogságom, a barátaim, és a családom. Magamat is feladtam. Aki itt végignézett mindent az Tao volt. Ő élte át azt amit a körülötte lévők is át éltek. Tönkre mentem és ezt ő is látta. Még is eltávozott.

{...}

Boldogság. Mindenkiben ott lakozik, mindenki elérheti, van aki későn és van aki korán. De olyan nincs hogy soha. Ha már életedben egyszer mosolyogtál, akkor már voltál boldog is. Ha életedben egyszer pillangók szálltak a hasadba mikor megláttál egy kedvelt személyt, akkor már voltál boldog. A boldogság nem csak a halál után éri utol az embereket. Mindenki boldog. Még akkor is ha az a boldogság felismerhetetlen és elenyésző. Erre tanított meg Tao, és én ezért nem nyúltam a drogokhoz. Az én drogom az ő megmaradt boldogsága volt. Egy olyan drog amiről soha nem mondanék le. Ezért nem lettem öngyilkos, és nagyon is jól tudom hogy Tao figyel, hisz annyiszor közbe lépett már. Nem okozok neki csalódást, hisz majd egyszer tényleg újra látjuk egymást. És én azt az időt türelmesen fogom várni.

Írta: Ne Rou, 2011. 09. 30-án. Tao emlékére.
Iskolai nagy fogalmazás, a 2011-2012-es tanévre.

-----------------------------------------------------------------

Talán az életem során megtanultam szeretni, boldogságot nyerni és elveszíteni. Megtanultam bízni az álmaimba, bízni az emberekbe. Jobban mint régen. Bár egy részem meghalt, így is próbálok teljesíteni, próbálom nem feladni, próbálok nem oda kerülni ahova Tao került. Csak akkor fogok vele találkozni ha eljön az az idő mikor meg kell haljak, és mikor elértem a céljaimat.

Szeretek annál a fánál feküdni amelyiknél megismerkedtünk. Már lassan 2 év telt el a halála óta. A gyűrűt egy nyakláncra fűzve a nyakamon tartom. Mikor úgy érzem segítség kell, hogy valakire szükségem van akkor csak megszorítom és remélem a legjobbakat. Mindig gondolok Tao-ra, arra az emberre aki megmutatta a jövőmet, és most más következik, hisz most engem kell megmentenie valakinek.

-Aishh.. - riadok fel pihenésemből a fa törzsének dőlve, valaki átesett a lábamon.

-Üm, bocsi.. véletlenül elbambultam fényképezés közben. - térdelt előttem egy srác, talán egy idős lehetett velem, zavartan és bocsánat kérően hajlongott. Ez a helyzet... annyira ismerős.

-Semmi baj, jól vagy? - mosolyogtam rá.

Tao, miben sántikálsz? Küldtél egy megmentőt? Ahogy anno én támadtalak le téged? Tudom hogy te nem akarsz magamra hagyni.. de két évet kibírtam, akkor ez most miért kell? Vagy úgy gondolod hogy most már képes vagyok elszakadni tőled igaz?

-Persze, és te? - állt fel - Huang Zi Xing vagyok - nyújtotta kezét. Huang..Zi.. Tao kórházi leletein is ilyesmi név szerepelt. Nem lehet...

-Jól..jól vagyok.. én Ne Rou vagyok - fogtam vele kezet.

-Ne Rou? Te vagy az a fiatal fényképész akinek a Hello China fotó újságban jelent meg egy fogalmazás részlete az elmúlt években? - nézett rám kikerekedő szemekkel.

-Igen.. - mondtam halkan.

-Tao mostoha testvére vagyok.

-Tessék?

-Sajnálom..

-Se.. semmi..

Így kezdődött a következő élet meg menekítős történetünk, most rajtam segített, olyas valaki akit te küldtél Tao... Biztos voltál a dolgodban, de még is.. a saját testvéredet? 

-Légy boldog Ne Rou - visszhangzott a fejembe Tao hangja.

Én már voltam boldog Tao.. és az veled volt nem mással. Ennél boldogabb nem lehetek, de örülök hogy lesz mellettem olyas valaki akinek köze van hozzád, így mindig tudok majd rád emlékezni.. és örökké velem lehetsz - szorítottam meg a gyűrűt a nyakamba.

The End